L. Takács Bálint | Péniszdialógus De Sade módra

Kubiszyn Viktor 2020. október 16., 10:43

Nehéz objektív bevezetőt írni Marquis de Sade munkásságáról. Nehéz lenne elismerően nyilatkozni valakiről, aki (mások mellett) utcagyerekeket rabolt el és saját birtokán erőszakolt meg, melynek fényében szadista szövegei különösen keserű szájízt hagyhatnak az olvasóban. Ennek ellenére feketehumorba áztatott, intelligensen elmebeteg írásai máig alfái és ómegái a pszeudofilozofikus, nihilista trash irodalomnak.

Marquis – Forrás: IMDb

A francia Roland Topor, aki vezető animátora volt a Vad bolygónak, a weird-fiction rajzfilmtől egészen más vizekre evezett, amikor megalkotta a Marquis forgatókönyvét, amelyben az író fantáziavilágát keveri a valósággal. Minden szereplő állatmaszkot visel, gyurmaanimációs betétek tagolják az élőszereplős képsorokat, De Sade hosszú dialógusokat folytat beszélő péniszével, bármivel közösülne, akár egy réssel a falon vagy egy pókkal, ami széttárt női lábakká változik. És ez csak az alapfelállás.

A francia forradalom idején járunk, De Sade a Bastille-ban raboskodik, próbálja alkotásaiban kiélni állatias ösztöneit, miközben belekeveredik a körülötte élő politikusok és vallási vezetők összeesküvésébe. Justine-t, a Marquis egyik irodalmi karakterét megerőszakolja a francia király, a politikai elit úgy dönt, a márkira terelik a gyanút. A szálakat a szado-mazo szexistennő, Juliette (aki az eredeti szövegben Justine testvére, de ez itt nem kerül szóba) kuszálja tovább, hogy az orgiákkal tarkított szociálpszichológiai lázálomban beteljesedjen a bastille-i rabok szökése.

Marquis – előzetes

A márki szemén át látjuk a világot, az erkölcstelen, istentelen állatokat, akik politikai státusuk és álműveltségük álarca mögül, titokban élvezkednek az anarchista pornóirodalmon. Ez a fix nézőpont magyarázza, hogy a szadista író leginkább áldozatnak tűnik a cselekmény során, bár perspektívától függetlenül igazolódik, hogy De Sade csak a jéghegy csúcsa volt, egy álszent világ reflexiója, korának elkerülhetetlen végterméke. Szerencsére ezeroldalas filozofálgatás helyett a film kifejezetten vicces, főleg, ha jóízűen tudunk nevetni, amikor egy szereplőt langusztával dugnak meg.

A forgatókönyv nagyon sajátos, a valóságba oltott gusztustalan fantáziavilág számos groteszk szituációt szül, amelyeket mintha maga a főszereplő alkotta volna. A színdarabszerű díszletek helyenként egysíkúak, a képi világ túl sötét, és a Sade-szövegek stop-motion feldolgozásában is több lehetőség rejlett, bár nyilván anyagi és időbeli akadályok állták az utat.

A fentebb taglalt vinyetták alapján minden potenciális néző eldöntheti, hogy kellő gyomra és nyitottsága van-e a Marquis befogadására, de ezen elfeledett gyöngyszem a legautentikusabb módja, hogy bekerüljünk a fogalomteremtő író dekadens pszichéjébe. Ha akarjuk, ha nem, elfelejteni biztos nem fogjuk.