Munka után mindennap betértem az Ittrium bárba egy kis lazításra. Mindig ahhoz az asztalhoz ültem le, amely a bejárattól a legtávolabb esett, ugyanazt a fajta italt rendeltem ugyannál a pincérnél ugyanazzal a tőmondattal. (...) Átnéztem a híreket, válaszoltam egy-két levélre. Csütörtökön is így volt, illetve így lett volna, ha egy ismeretlen fickó le nem ül velem szemben, és a gyér szemöldöke alól villogó szúrós szemével el nem kezd feltűnően vizslatni.
Munka után mindennap betértem az Ittrium bárba egy kis lazításra. Mindig ahhoz az asztalhoz ültem le, amely a bejárattól a legtávolabb esett, ugyanazt a fajta italt rendeltem ugyannál a pincérnél ugyanazzal a tőmondattal. Csak a kísérőket váltogattam, hogy ne legyen minden napom túlságosan egyforma. Átnéztem a híreket, válaszoltam egy-két levélre.
Csütörtökön is így volt, illetve így lett volna, ha egy ismeretlen fickó le nem ül velem szemben, és a gyér szemöldöke alól villogó szúrós szemével el nem kezd feltűnően vizslatni. Úgy tettem, mint akit nagyon lekötnek a gazdasági elemzések. Az idegen rögtön jelét is adta nemtetszésének, mivelhogy alig hallhatóan mordult egyet. Aztán idegesen toppantott az asztal alatt. Felnéztem. Az orrcimpája mulatságosan reszketett, nem bírtam megállni egy halvány félmosolyt. Ekkor lehajolt, előrántott valamit a földön heverő kopott bevásárlószatyrából, és az orrom alá dugta.
– Ezt Biankóról írtad – mondta.
Egy irodalmi folyóirat volt az. Diadalmasan tartotta, mintha bizonyíték lenne valami bírósági ügyben. Amikor tudatosult benne, hogy nem vagyok az a gyorsan reagáló típus, türelmetlen mozdulatokkal kinyitotta valahol a közepén.
– Ezt Biankóról írtad.
Bianka nevű hölgyekkel volt már szerencsém, de arról a szóról, hogy biankó, csupán egy kitöltetlen csekk jutott az eszembe. Közelebb hajoltam a kávéfoltos folyóirathoz.
– Ez valóban az én novellám.
– Biankóról – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Az ki?
A fickó megvakarta az állát, miközben nem vette le rólam a szemét.
– Tudod te jól.
Amit biztosan tudtam, csak annyi volt, hogy manapság egyre több őrült mászkál szabadon az utcán, és a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb én is beleakadok egybe. Vagy ő belém. A pincérre néztem, mintha tőle várnék segítséget, de nem érdekelte, miről beszélünk, egykedvűen fényezte a már amúgy is csillogó poharakat.
– Te írtad ezt vagy nem? – hadarta az idegen, mintha sietne valahová. Nagyon reméltem, hogy így van. Most nem tartottam rossz dolognak, hogy a helyiség be van kamerázva. Remélem, működnek is azok a vackok.
– Beismerem. Nem ez a legjobb írásom. Az interneten talál jobbakat is.
Ezt provokációnak vette, holott eszem ágában sem volt felidegesíteni.
– Azt ismerd be, hogy Biankóról írtad – mondta lassan, tagoltan, a szeme körül mély ráncok alakultak ki. Ritkuló hajába túrt, előkapott egy telefont. Egy csinos, fiatal hölgyet mutatott. Csak intettem a fejemmel, hogy nem ismerem. Közben pörgött az agyam, miről szólt a novella, ami így kihozta a sodrából. Azt hiszem, volt benne egy félőrült pasas, aki a felesége munkatársait folyton azzal zaklatta, hogy szemet vetettek az ő Barbarájára. Az volt a pikáns az egészben, hogy még a nőkre is féltékeny volt. Egészen addig a pontig, amíg valaki el nem kocsikáztatta az asszonyt vidékre, s tréfából, hogy megleckéztesse a férjet, tekintélyes váltságdíjat kért érte. Egy heves szerelmi jelenet után aztán Barbara megcsúszott a fürdőszobában, beütötte a fejét a kád sarkába, és többet nem moccant. A szívrabló meg elgondolkozhatott, miként fogja ezt az egészet megmagyarázni a rendőrségnek.
És ekkor világosság gyúlt bennem. Valószínűleg a fickó megírta már ezt a sztorit korábban egy Biankó nevű nővel, és most megkeresett, hogy plágiumot kiáltson.
– Nincs új történet a nap alatt, csupán a régieket variálgatjuk újra és újra – mondtam békítőleg. Alig értem a mondat végére, amikor egy nő viharzott be az ajtón, szaporán végigkopogva a helyiségen fel- és elmeháborodott zaklatóm mellé vetette le magát.
– Késtem?
– Én nem is zavarnék tovább – emelkedtem fel.
– Mutasd meg neki! – sziszegte a férfi. A nő engedelmesen felhúzta zsebkendőnyi felsőjét, hogy jól látszódjon a két melle közötti anyajegy, a fickó pedig kettőt lapozott a gyűrött folyóiratban, és piszkos körmével a pirossal gondosan aláhúzott sorokra mutatott.
– Tudom, ott is van anyajegy. De ez egy kitalált történet, minden írónak lehet a melle között... izé, az emlékei között… Szóval, fantáziája.
Intettem a pincérnek, hogy fizetni szándékozom.
– Nevetséges vagy – mondta a nő halkan, majd elvette az öngyújtómat, sokat vacakolt vele, mire rágyújtott. A másik meg le nem vette rólam a szemét.
– Ismerje be.
– Bármit beismerek, ha ettől megnyugszik.
Ezt én mondtam volna? A zaklató kivette a nő kezéből a cigarettát, beleszívott, majd elnyomta a csikket. Aztán váratlanul a kezét nyújtotta.
– Bíbornok vagyok.
A pirossal aláhúzott sorokra néztem. Az én novellámban is így hívták a féltékeny ürgét. Na de hát ilyen hülye név nincs is, ezt én találtam ki!
A fickó, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, elővett egy igazolványt. Tényleg ez a név állt benne. Ráncoltam a homlokom, közben abban reménykedtem, hogy nemsokára felébredek ebből az álomból. Lassan kortyoltam a maradék viszkit, hogy időt nyerjek. Mire felpillantottam, már az ajtó csukódott utánuk.
– Még egyet? – kérdezte a pincér együttérzőn. Bólintottam.
Biankó… Csinos, szabályos arc, nagy barna szemek, hosszú szempillák. Nyakában ezüstlánc, rajta skorpió. Kezdtem jobban emlékezni. Barbara is ilyet viselt a novellában. És az ujján a fehér gyűrű, amiből hiányzott a kő… Biankó ékszer. Hihetetlen, de azt is én találtam ki hat-hét évvel ezelőtt.
Este ciripelt a telefon.
– Elnézést, én vagyok az, a bárban találkoztunk ma délután, véletlenül elhoztam az öngyújtót. Szeretném visszaadni. Holnap ugyanott, ugyanakkor, ha megfelel.
– Ó, semmiség, egy vacak öngyújtó miatt igazán nem… – de már letette.
Másnap óvatosan belestem az Ittrium bár ablakán. Ott ült, várt. Éppen nyúltam a kilincsért, amikor eszembe jutott, hogy vajon honnét tudta a telefonszámomat? Sarkon fordultam, igyekeztem másra gondolni. Például a másnapi wellnesshétvégére a közeli fürdővárosban, amire még a karantén alatt fizettem be. Végre befejezem a regényemet, más nem számít.
Egészen éjfélig álmatlanul forgolódtam az ágyban, aztán felkeltem, felkapcsoltam a villanyt, a könyvszekrény aljából előkapartam azt a régi folyóiratot. Mi volt még abban az átkozott novellában?
Az utat végigaludtam, a célállomásnál a sofőr szólt, hogy le kellene szállni. A portás, látva elrongyolt ábrázatomat, felajánlott egy ingyenkávét. Amikor átvettem a kulcsot, kacsintott egy nagyot. Akkor még nem tudtam, miért.
A szoba kicsi volt, tiszta, rendezett. Kétágyas. Én nem ilyet foglaltam. Éppen indultam volna vissza reklamálni, amikor láttam, hogy a fürdőszoba ajtaja alól ömlik a víz. Odabent hangosan csöpögött a csap. A fogasról ezüstlánc csüngött, rajta skorpió.
– Barbara? – tört fel kiszáradt torkomból a rekedt kiáltás.
Semmi válasz.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)