A kalitkában egy színes tollú, furcsa papagáj köszöntötte vidáman a reggelt.
– Mimamimamimamimamóóóó – kántálta. – Hogysmint, uraságod óbúskomorságossága? – kérdezte gunyorosan a fától. – Hiába hordod olyan magasan a csúcsod, hogy mindig fel kell nézni rád! Attól te még csúnya vagy és senki sem szeret! – csacsogta.
A fa búsan susogott válaszul. De a papagáj tovább élcelődött.
A hajnali harmatos pázsiton átfújt a szél, és a csodafa vékony gyökérlábai között verebek ugrándoztak. A gyökérzet sátortető alakzatban magasodott a levegőbe, mintha pálcikák borulnának össze egy csomóba. Emberfej magasságban kapaszkodtak a vastag törzsbe, mely csupaszon tört az ég felé. A ház árnyékában élő pálma gyér lombozatán megtelepedett a maszlagos köd.
Az emeleti ablak nyikorogva nyílt ki. A madarak ijedten repültek fel, a ház falára vetült árnyékuk, ahogy csapatostul szálltak a felhőkkel tarkított szürkeségbe. Egy kisfiú alakja tűnt fel az üvegtábla mögött, majd kitette az ablakba a félköríves, ódon kalitkát. A magasba nyúló, száradó fa tarajos lombozata hajladozott a szélben, sötétzöld, íves levelei rendre összezörrentek, mintha sírna, nyüszítene. A borult reggelen búsan csüngött az ég könnyes alja.
A kalitkában egy színes tollú, furcsa papagáj köszöntötte vidáman a reggelt.
– Mimamimamimamimamóóóó – kántálta. – Hogysmint, uraságod óbúskomorságossága? – kérdezte gunyorosan a fától. – Hiába hordod olyan magasan a csúcsod, hogy mindig fel kell nézni rád! Attól te még csúnya vagy és senki sem szeret! – csacsogta.
A fa búsan susogott válaszul. De a papagáj tovább élcelődött.
– Úgyis ki fognak vágni! Hallottam, amikor erről beszélgettek a gazdáim: „Majd kihal, nem is mi ültettük, azt sem tudjuk, hogy került ilyen messze északra, ilyen pálmaszerűség” – utánozta az asszonyság hangját. – Nem vagy idevaló, ezekkel a gólyalábas piszkafa gyökereiddel – fennhéjázott.
A fa megrázta a leveleit, mintha zúgolódna.
– Hogy én sem? – rikoltotta a madár. – Micsoda feltételezés! – csicsogta. – Engem a belvárosban vásároltak, kérlek szépen, egy elegáns állatkereskedésben. Tudod is te, mi az, hogy elegancia?!
A fa sértődötten megrengette magát, és émelyítő, édeskesernyés illatot kezdett árasztani maga körül. Levelei egymásba hajlottak, majd szétnyíltak, és ezt többször megismételték. A papagáj elnémult és döbbenten figyelte a pálmát. Annak levelei egyre gyorsabban pöndörödtek, mígnem szikrázni kezdett és elektromos kisüléseket csattintgatott ki magából. A borongós félhomályban olyan szépen szikrázott, mint nyáron az üstökösök az éj fekete egén. A papagáj ijedtében felborzolta a tollait és felrepült. Ott azonban beleütközött a rácsokba, beütötte a fejét és elvesztette az eszméletét. Lehuppant. Kékeszöldes szárnyai élettelenül hevertek el a kalitka maszatos padlózatán. Szeme előtt emlékfoszlányok és életképek vibráltak, életre kelt a dzsungel. Ezernyi színpompás madár és a zöld különféle árnyalataiban tündöklő növények, piros virágok elevenedtek meg. Érezte a páradús, forró levegőt, ami jólesően áradt szét benne. Széttárt szárnyakkal, szabadon repdesett a fák között, a testvéreivel kergetőzött, lepkékre vadásztak és a fák levegőben lengedező indái közé bújtak el egymás elől. Látta a pálmafák pálcika gyökereit, éppen úgy néztek ki, mint a pálmáé a kertben, állapította meg, miközben éledezett. Az álomkép édes foszlányait még sokáig szorongatta magához, de amint kitisztult szeme előtt a valóság, kényszeredetten szemlélte a hűvös szobát és a fehér bútorokat. Támolyogva állt talpra, majd kikandikált a rácson túlra.
– Barátom! Rájöttem, hogyan kerültem ide! A dzsungelből! A forró, párás, dús és színes, varázslatos őserdőből, ahol olyan édeskés illat lengte be a levegőt, mint amilyet te árasztottál magadból az előbb – rikkantott.
A pálma elcsendesült és széttárta leveleit. Hosszan hallgattak és aznap már nem társalogtak egymással. A papagáj megpróbálta összerakosgatni emlékeiből az elreppent időt, a fa pedig azon morfondírozott, hogyan juthatna el a sajátjaihoz arra a helyre, amiről a papagáj beszélt. Hiszen neki nincs se lába, se szárnya! Egyáltalán, hogy kerülhetett ide? Kétségbeesett, és a lezúduló viharos esőben egész este a dzsungelről álmodozott.
De éjszaka történt valami. Amikor reggel a kisfiú kitette az ablakba a kalitkát, a papagáj észrevette, hogy a pálma elmozdult a helyéről. Ezúttal a ház sarkához volt közelebb, nem az ablakhoz. Mintha odébb ment volna.
– Hogy kerültél te oda? – csodálkozott. A fa imbolygott kicsit válaszul, de úgy tűnt, mással van elfoglalva. A növény lassan, szinte észrevétlenül megdőlt és a hátsó gyökereit a levegőbe emelte. Minden percben egy kicsit jobban és magasabbra. Majd az elülsőket belefúrta a kemény talajba. Mindeközben nyikorgott, csikorgott, ahogy erőnek erejével kirántotta a földből a gyökereit és a megdőlt törzsével támasztva egyensúlyát haladt centiről centire, vándorolt a meleget és fényt adó napsütés irányába. A papagáj innentől kezdve, hónapokon keresztül minden egyes percben rászegezte a tekintetét.
– A gazdáim arról beszélgetnek, hogy csoda történt, járni tud a fájuk! – lármázott, de a fa eltűnt a sarkon túl. Az a pár visszahajló ág megrázkódott, mintha búcsút intene, és fanyar illatfelhőt fújt a papagáj felé.
A ház túlsó felén meghajolt a Nap előtt, hátramaradt gyökerei, ahol nem érte a fény, csonkán a levegőbe kalimpáltak. A fa küzdelmes útja végén, az utcafronti kertben megtalálta a helyét. Ott fényárban úsztak a levelei, és új hajtásokat hozott. Bozontos lombkoronája, mint egy kakastaréj, vígan ficánkolt a szélben.
Egy októberi vasárnapon faünnepséget rendeztek a háziak a csodafa tiszteletére. Megterítettek, padokat hordtak ki, a kisfiú hangulatos lampionokat aggatott a kerítésre. A vendégek körbeülték a fát, énekeltek, és amikor sötétbe borult az ég, táncra perdültek. Volt közöttük egy messziről jött, aki sétált egyet a kertben. Egyszer csak meghallotta a papagáj énekét.
– Mimamimamimamimamóóóó!
A színes tollú madár unatkozva skálázott. A férfi széles vigyorra húzta a száját, amikor meglátta a madarat.
– Nahát! Te odavaló vagy, ahonnan én származom – szólt meglepetten. – Ott sok olyan fa van, mint ez a pálma. Biztosan te hoztad ide a magját a tollaid között, mikor befogott a madarász – állapította meg a férfi, és visszament az ünneplőkhöz, hogy elújságolja a felfedezést.
– Én hoztam ide? Bizony! Így lehetett – tépelődött a papagáj. – Nekem van szárnyam, lábam, mégsem tudok elrepülni. Bezzeg a pálma elérte a célját – mardosták gondolatai a lelkét. Eszébe jutott, hogyan nyögdécselt a fa, amikor olyan elszántan húzta ki a földből a gyökereit. – Mennyire fájhatott – sajnálkozott.
A zene dallamára ringatózni kezdett, mint régen, amikor a dzsungelben az indákon függeszkedett.
– De sikerült neki, mert nagyon akarta – sustorogta félálomban, és képzeletben felidézte az őserdő meleg szélfuvallatát.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)