Jules számára a konyak nem csupán holmi ital volt, hanem időgép. Szűk szobájában is tartalékolt néhány üveggel a Gautier pincészet párlataiból. Behűtve fogyasztotta most is. Egy duplát húzóra legurított, ami után már kortyonként adta át magát az éjszakának és az emlékeinek. Kopottas foteléből figyelte az utcai reklámtáblák ámulatba ejtő neonfényeit, amelyek egy szempillantás alatt csillagokká változtak. Minden hörpintéssel egyre káprázatosabbnak látta a várost és a világot.
Jules számára a konyak nem csupán holmi ital volt, hanem időgép. Szűk szobájában is tartalékolt néhány üveggel a Gautier pincészet párlataiból. Behűtve fogyasztotta most is. Egy duplát húzóra legurított, ami után már kortyonként adta át magát az éjszakának és az emlékeinek. Kopottas foteléből figyelte az utcai reklámtáblák ámulatba ejtő neonfényeit, amelyek egy szempillantás alatt csillagokká változtak. Minden hörpintéssel egyre káprázatosabbnak látta a várost és a világot. Feltápászkodott karosszékéből, és megindult. A macskaköveken bolyongva fürkészte a legrövidebb utat kávéháza felé.
A Le Petit Parisien teraszán egy görnyedt, öltönyös úr, fekete kalapban. Szájából hanyagul lógott a cigarettája. Ahogy Jules-re pillantott, hirtelen úgy tűnt, mintha meg akarna szólalni, mégsem mondott semmit, csupán biccentett. Az elsápadt öreg főúr tekintete a férfira meredt. Rajta kívül senkinek sem szúrt szemet, hogy Jacques Prévert emészti magát a kisszéken, Napoleon brandyvel a poharában. Próbálta lejegyezni gondolatait, de papírján csupán a pernye hagyott diszkrét vonalakat. Olyan volt, mint egy festő elnagyolt skicce, amelyből még bármi lehet. A Montsouris parkban is számtalanszor időzött. Rendre a kis tó közelében, valamelyik padon ücsörögve várta az isteni sugallatot. Az inspiráció mégis mindig észrevétlenül érkezett. Ilyenkor maga elé meredt, és az élet dolgain merengett, ahogy most is. Jules kávéházában a szokásos tarka forgatag figurái vigadtak. Csupán Émilien figyelt fel arra, hogy a bárzongorista nincs a helyén, hiszen ő mindig a közelében üldögélt. Később kiderítette, hogy gyomorrontás miatt nem jött, ugyanis romlott kagylót evett egy környékbeli ócska étteremben. Szakács cimborája többször is óva intette attól a helytől, de nem lehetett bírni a muzsikussal. A mámoros újságírón kívül a többi ábrándozó alak észre sem vette, hogy senki sem zenél. A félhomályban egy jól öltözött, markáns, bajuszos úr alakja rajzolódott ki. Lassan sétált be az ajtón. Bal karján aranyóra csillogott, jobb kezének kisujját pedig ragyogó pecsétgyűrű ékesítette. Kapitánysapkáját a sarokba dobta. Hátrafésült hajkoronája és a barkója is viasztól fénylett.
– Egy Tennessee whiskey lesz, sok jéggel! – szólt szerényen. Hörpintett egyet hűsítő italából, és a zongorához ült. Amint leütötte az első hangot, a vendégek szinte önkívületi állapotba kerültek. Hirtelen mindenki rá szegezte tekintetét. Jules is révületbe esett. Kapkodta a levegőt.
– A konyak a hibás mindenért, ez egy délibáb! – ismételgette félhangosan. Előtte azt hitte, hogy ilyen képzelgéseik kizárólag a sivatagban tévelygőknek lehetnek, kiszáradás előtt. Igaz, ő már rég nem volt szomjas.
– Ez nem álomkép, barátom. Az ott valóban Count Basie. Két napja kiplakátolták a képével egész Párizst. Zenekarával az Olympia színpadán koncertezett. Nekünk már sajnos nem jutott jegy, erre tessék… Felbukkan a semmiből. Ez is csak nálad történhet meg – szólt Frank Roletti őrmester, aki egy helyi útlevél-hamisítóval, Valentinnel koccintott egyet, mielőtt bekísérte volna a kisstílű szélhámost a csendőrségre. Jules könnybe lábadt szemmel figyelt, hallgatta, ahogyan Basie szomorú és érzelmes dallamokat játszik, majd egyre fokozza a tempót. Megtáncoltatta a mulatozó népet és a csillagokat is az égen. Legurított még néhány pohárnyi amerikai tüzes vizet, majd az asztalok között botorkálva távozott. Örökkévalóságnak tűnt az az egy órácska, akkor, 1962-ben.
Jules hajnalban a fotelében ébredt.
– Csodálatos álmom volt – gondolta, miközben felfrissítette magát egy pohár jéghideg szódával.
Reggel ő nyitott. A főúr abban a tudatban szolgálta ki az első betérőket, hogy valóban csak fantazmagória volt az éjszakai hacacáré. Délutánra a zongorista is visszatért. Hangszere lábánál egy kapitánysapkába botlott.
– Góré, kié ez a fejfedő? – kérdezte csodálkozva a zenész, aki még mindig verejtékezett kissé a romlott tengeri herkentyűktől.
– Úgysem hinnéd el – válaszolta Jules elképedve, majd kitöltött egy pohár konyakot, hogy ha csak egy pillanatra is, de visszaidézze a szédületes estét.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában)