– Jó napot kívánok, kicsi babám! Pár perc, és ott vagyok magánál a polcokkal.
– Milyen polcokkal?
– Otthon van? – kérdezte Béla.
– Maga hol van most? – kérdezett vissza Ani, de már hallotta is az utánfutó jellegzetes zörgését, ahogy az úttal itt-ott tarkított kátyúkon haladt az utca végén.
– Jó napot kívánok, kicsi babám! Pár perc, és ott vagyok magánál a polcokkal.
– Milyen polcokkal?
– Otthon van? – kérdezte Béla.
– Maga hol van most? – kérdezett vissza Ani, de már hallotta is az utánfutó jellegzetes zörgését, ahogy az úttal itt-ott tarkított kátyúkon haladt az utca végén.
– Itt fog megint az utánfutóm tengelye a maga utcájában eltörni! – ugrott ki Béla a Škodájából – Hát miért nem aszfaltozzák újra az utcát?
– Addig jó, amíg rossz az út. Nem jönnek a városi népek. A jó aszfaltút a civilizációnk romlásához vezet – nevetett Ani előre a saját poénján. – Jönnek a barbárok a városból.
Béla ezen elgondolkodott, majd legyintett:
– Jönnek azok mindenképpen – és az utánfutón matatott. – Kell magának ilyen polcdeszka? A fali konzolok is megvannak hozzá. Most szinte ingyen van, a Vivien árulja.
– Bontott?
– Nem, tiszta új. A kamráját bepolcozta, de megmaradt. Gondoltam, jó lenne magának, bepolcozom a maga kamráját is.
– Mégse polcozza be a Vivien?
– De-de, már kész is vagyok vele, de megmaradt ennyi.
– Megint maga dolgozott neki? Az Ábrissal akkor mégsincsenek együtt?
– Honnan veszi, kicsi babám, hogy az Ábrissal együtt vannak?
– Azt hallottam a fallabdán az öltözőben, hogy a Vivien az Ábris szeretője. Gondoltam, újra összejöttek, mert a Vivien gyenge volt azt mondani, hogy neki erős férfi kell, nem egy ilyen pipogya, mint az Ábris, aki, ha a felesége nyávog egyet, már mindjárt a szerelme háza tájára sem néz.
– Nem szokott a Szilvi nyávogni! – tiltakozott Béla.
– Na ne mondja, hogy nem! – tiltakozott erre Ani. – Ismerjük a Szilviát!
– Ez az. Nem nyávog az, hanem tüzet okád. Keményvonalas házisárkány! Agresszív jeleneteket csinál otthon, az Ábris meg fut vissza a szoknyája alá. Mint a tavasszal is. Hanem ki terjeszti, hogy szeretők?
– Két nő, akik flabéloszozni járnak oda.
– Mit csinálni?
– Egy gépre ráállnak, ami vibrál, és várják, hogy fogyjanak tőle.
– Én sejtem, hogy kik lehetnek. A Vivike panaszkodott, hogy a Szilvia az egyik barátnőjével megfigyeltette őt. De a Vivike rajtakapta, és beolvasott a nőnek. Mindegy is! Nincsenek együtt, nem is találkoztak három hónapja. Az alatt az Ábris meg a Szilvi még jobban elhidegültek, most épp az osztozkodásnál tartanak, a Vivien meg depressziós lett. De aztán mondtam neki, hogy tegye föl magát társkeresőkre, ismerkedjen férfiakkal, dobja fel egy kicsit az életét. De ne azokra, ahol én vagyok, mert ott csak kefélni akarnak a férfiak, tudja, babácska, hogy mi milyen semmirekellők vagyunk. Hanem olyanra, ahol csupa finom, művelt, diplomás fickó van.
– Miért, a diplomások nem szeretik a szexet? – vágott közbe Ani.
– Nem az, hogy nem szeretik, de esetleg komolyabb emberek, komolyak a szándékaik, és jobban illenek a Vivienhez. „Egy komoly férfi kell neked”, ezt mondtam a Viviennek, „nem egy ilyen anyámasszony katonája, mint az Ábris.” Hiába szép férfi az, meg kedves, nem való az a Vivienhez. Komolytalan alak! – háborgott Béla.
– Szörpöt kér? Menjünk be!
– De akkor akarja a polcokat? Bevigyem?
– Nem tudom, nézzük meg a kamrát.
– A Vivien kitalálta – folytatta Béla befelé sétálva –, hogy rumlis a kamra, be kell polcozni. Megírta a méreteket, kiszámoltam neki, bevásároltunk. Aztán amikor mentem, még nem volt kipakolva. Mert elaludt a szegény asszony. Reggel akarta kipakolni, de éjszakás volt. Mondom, segítek én majd. De nagyon nem volt kedvem az egész polcozáshoz.
– Miért? Munka, munka, nem?
– De, munka. De mit kérjek el a szegény asszonytól egykét óra fúrásért meg csavarozgatásért? Nem akartam lehúzni sok pénzzel, viszont az időm meg mégiscsak elmegy ilyenkor.
– Maga akar mindig segíteni!
– Hát ki segítsen, ha nem én? A legtöbben csak a kocsmaajtón belül erősek, hazamennek, aztán henteregnek a tévé előtt. Kinyitottam a kamraajtót, hogy kipakolunk. Annyi holmit rég nem láttam, Uramatyám! Kérdeztem a Vivikét, hogy egymaga megeszik ennyi mindent? Azt mondja, nem, hanem a pasik kedvéért tartja.
– Mit?
– Csupa olyan kaját, amit ő nem is szeret. Citromlé, például. Üveges citromlé, pedig a Vivien mindig friss citromot vesz. Aztán kókuszolaj vagy három üveg, amit a Vivien nem is eszik meg, maximum elkenegeti a bőrére. Na de ennyit? Aztán egy karton Bitter Lemon. Vivike nem iszik ilyen cukros üdítőket, elrontják az inzulinját. Zéró Kóla vagy tíz üveg. Na, ezt mondjuk meg tudná inni, mert cukor nélküli, de a szénsavasat se bírja a gyomra, a kólát meg nem szereti, tudom. Volt ott kolbász vákuumban, meg prágai sonka konzerv. Akkor már megkérdeztem, hogy, mondom, Vivike, minek neked ez a sok szar? Ja, jut eszembe, csipsz is volt, amit már én sem eszem évek óta. Azt válaszolta, hogy a randijainak vette. Így mondta: „A randevúimnak vettem. Ezt például – mutatott rá valami málnás gumicukorra – szerette az az ember, akivel két hónapja ismerkedtem meg, de aztán nem találkoztunk többet, mert kiderült, hogy nárcisztikus pszichopata. Volt, aki nem fogyasztott cukrot, más meg kifejezetten a cukros üdítőket szerette.” Képzelje, babácska, hogy Vivien felment az egyik társkeresőre, és kapott egy csomó ajánlatot, elkezdett randizgatni. Ezt jól tette, én ajánlottam neki. De ahányszor találkozott valakivel, kipuhatolta, hogy mit szeret az illető, és abból bevásárolt. Persze aztán nem lett belőle kapcsolat, most meg ott van a csomó cucc a kamrában. Rávettem, hogy válogassa szét. A fölösleget dobja ki, a húsokat meg átveszem én. Kiderült, hogy mindjárt nem is kell annyi polc!
Béla nagy kortyokban megitta a szörpöt.
– Pakolóhely jól jönne nekem is – határozta el magát Ani, és kinyitotta a kamra ajtaját.
Béla mérőszalaggal a kezében állt, és szemlélte a spájz tartalmát. Mindössze az egyik falon volt négy polc, azon még úgy-ahogy rendezetten álltak a holmik, de a kamra többi része, padlótól indulva, tele volt nagyvonalú összevisszaságban elhelyezett rekeszekkel, dobozokkal, meg szatyrokkal, melyekből nem pakoltak ki. Volt ott üveges citromlé, kókuszolaj, egy karton Bitter Lemon. Az egyik szatyorban néhány feldőlt üveg Zéró Kóla. Kolbász vákuumban, meg prágai sonka konzerv. Egy másik szatyorban néhány grillcsirkés ízesítésű csipsz, fölül pedig egy zacskó „oriental salsa” felirattal, széthasadva, és a kamrában, mint esküvőn a menyasszony lába előtt a rózsaszirom, mindent beterített a hullámosra mintázott sültkrumpli.
– Minek magának ez a sok szar? – tapogatózott Béla tapintatosan – Kiemelt egy göngyöleget, és elkezdte a konyha egyik sarkában megalapozni a halmot – Nem is eszik húst, üdítőket se iszik, elrontják az inzulinját. A sok Melba Boci csoki rendben, azt én szeretem.
Szótlanul pakolták tovább a kamra tartalmát, egyik részét a konyha sarkába, másikat a bejárati ajtó mellé, ezek voltak a fölösleges holmik, melyeknek gazdát kell majd találni. Amikor végeztek a kipakolással, Béla felsóhajtott:
– Szomorú dolgok ezek, kicsi babám.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)