Izsó Zita költővel, műfordítóval, szerkesztővel Fenyő Dániel készített interjút a Litera.hu oldalon.
– Legutóbbi versesköteted Éjszakai földet érés címmel jelent meg 2018-ban. Számos versedet számos nyelvre fordították már, most pedig megkezdődik a kötet egészének arabra fordítása. Milyen út vezetett idáig?
– A tavalyi PesTexten volt egy nagyon érdekes műfordító műhely, amelyen Simon Bettina, Lanczkor Gábor és Visky András írásai mellett az én verseimmel is foglalkozott néhány fiatal fordító. Itt ismerkedtem meg Gamaledin Kareemmel, aki rögtön le is fordított néhány verset arabra a kötetből, és már ekkor jelezte, hogy szívesen foglalkozna a többi szöveggel is. Nekem mindig hatalmas élmény, ha egy-egy új nyelven is olvashatók lesznek a verseim. Nemcsak azért, mert így többekhez eljuthat, és mindig érdekes, hogy egy-egy új közegben hogyan szólalnak meg ezek az írások, hanem azért is, mert a műfordítók munkája nagyon sokszor segít abban, hogy jobban rálássak a saját szövegemre, akár az esetleges következetlenségekre, akár a szövegben rejlő további lehetőségekre. Ráadásul az írás kevés kivételtől eltekintve általában magányos tevékenység, a fordítókkal viszont lehetőség van egyfajta nagyon izgalmas, kreatív csapatmunkára, amit nagyon szeretek, az észrevételeik, ötleteik, megoldási javaslataik pedig adott esetben egészen új dimenziókkal gazdagíthatják a szöveget. A legnagyobb élmény pedig számomra az, hogy ezekben az esetekben szinte kivétel nélkül valami új születik. Nagy szerencsém van, mert eddig olyan kiváló műfordítók dolgoztak a szövegeimmel, mint például Relle Ágnes, Balogh Tímea, Marton Ágnes, Robert Svoboda vagy éppen Mihók Tamás, és még sokáig sorolhatnám a neveket. Közben Kareem pályázott a kötet fordításának tervével a Petőfi Irodalmi Ügynökséghez, és megnyerte a fiatal műfordítóknak szóló ösztöndíjat, nemrég pedig kiderült, hogy egy szíriai kiadó érdeklődik a kötet iránt, és bár erről még korai beszélni, mindketten nagyon örülnénk, ha a teljes könyv megjelenhetne arabul.
– A Facebook-oldaladon azt írtad, „Amikor az Éjszakai földet érés verseit írtam, sokszor eszembe jutott, mennyire örülnék neki, ha egyszer valaki lefordítaná ezeket a szövegeket arabra.” Miért érzed fontosnak kifejezetten az arab fordítást?
– A kötet első ciklusának a középpontjában egy kollektív trauma, a háború áll, de nem konkrét háborús eseményekről szerettem volna írni, hanem az ember sérülékenységéről és kiszolgáltatottságáról, a béke viszonylagosságáról. A legelső versekben felismerhetőek bizonyos jelenkori háborús helyzetek, a ciklus második felében azonban szerettem volna időtől, tértől függetleníteni a verseket. Pont azt a fajta jelen időt szerettem volna megteremteni, amit akkor tapasztaltam meg, amikor gyerekkoromban a nagymamám mesélt az általa átélt borzalmakról. Ugyanakkor tény, hogy 2015-ben, amikor a menekültválság jobban érintette Magyarországot, nagyon sok, elsősorban Szíriából érkező menekülttel találkoztam, és a velük folytatott beszélgetések kapcsán értettem meg jobban a családom generációról generációra átadódott háborús traumáit, és azt, hogy miért álmodom gyerekkorom óta rendszeresen a háborúról, attól függetlenül, hogy soha nem éltem át hasonlót. Így személyes okból is nagyon örülnék az arab fordításnak, ugyanakkor persze szakmai szempontból is érdekes, hogyan működének abban a nyelvi közegben a szövegek. Ami a személyes részét illeti, ebből a szempontból nem is maguk a konkrét versek fontosak, hanem hogy egyáltalán, lehet ezekről a traumákról beszélni. Mert ez mindig felszabadító. Meg persze az is, hogy ami megtörtént, annak van nyoma. Nem csak a testen, hanem akár a másik emberben, vagy a versben is. Mert megőrjítheti az embert, ha azt látja, hogy mindezt meg lehetett tenni vele, és semmi sem változott. És ez szerintem nem is a következmény nélküliség miatt borzalmas, hanem mert elszigeteli, magányosságra ítéli a szenvedőt, tulajdonképpen egyedül marad. És a vers talán megteremtheti a lehetőséget a beszédre.
– A kötet verseinek jelentős része a háborús események okán kiszolgáltatottá váló civilek veszteségeit, tapasztalatait jeleníti meg, a kötet vége felé haladva pedig inkább a szorosabb családi, rokoni kapcsolatokban bekövetkező nehézségek kerülnek előtérbe: halál, vetélés, sérült gyermek születése. Az eddigi fordítások után a más nyelvű értelmezői közegekből milyen visszajelzéseket kaptál, illetve mit gondolsz, az arab nyelvi közegben miként fognak működni a szövegek?
– Pont nemrég volt egy kétnyelvű felolvasásunk az egyik fordítómmal, Marton Ágnessel közösen a PEN America szervezésében, és a visszajelzések alapján abszolút működtek ezek a versek abban a közegben is, attól eltekintve, hogy az ottani olvasóknak nyilván egész másfajta kollektív traumaélményeik vannak. Ugyanakkor én általában kapcsolódási pontokat keresek, amik talán segítenek megteremteni a lehetőséget a megértésre. Mert mélyebben kapcsolódunk, mint gondolnánk, és ha odafigyelünk a másikra, sokkal többet megtudhatunk magunkról.
Pont most láttam Prágában Agnieszka Holland új filmjét, a Sarlatánt. Akivel láttam, azt mondta, hogy szerinte ez a film külföldön nem lesz annyira sikeres, és kíváncsi volt arra, hogy nekem például magyarként nem volt-e unalmas, mert miért érdekelne minket egy film egy cseh gyógyítóról, amikor nálunk talán nem is élt senki hozzá hasonló. És persze, a helyzet nem volt ismerős, önmagában ehhez nem tudtam kapcsolódni, ugyanakkor nagyon érdekelt az a kettősség, hogy egy ember, aki sokat kockáztatva az egész életét arra áldozta, hogy másoknak segítsen, ezzel párhuzamosan személyes érdekből, a jellembeli gyengeségei miatt kifejezetten gonosz és megbocsáthatatlan dolgokat is el tudott követni. Mert persze előfordul, hogy Saul leesik a lováról, és hirtelen Pál lesz, de sokkal gyakoribb, hogy az ember Saul és Pál egyszerre. És akkor vajon mit kezdünk ezzel? Ez egy olyan dolog, amiről szerintem nagyon bátor dolog beszélni, és teljesen mindegy, hogy a film hol játszódik, és konkrétan milyen történetet dolgoz fel. Mindenesetre valami hasonlóra törekszem a versekben: az emberben rejlő ellentmondásokat, és az azonosságot megmutatni nyelvi és kulturális közegtől függetlenül, mert mindig az a legérdekesebb, hogy mit teszünk ezután. Hogy felismerjük-e magunkat, a saját félelmeinket a másik emberben, vagy inkább hátat fordítunk neki.
– A kötetről szóló kritikák rendszerint érintették a versek esetleges érzékenyítő funkcióját. Hogy látod, szükség van-e arra, hogy az irodalom egyfajta érzékenyítő munkát is elvégezzen?
– Szerintem alapvetően nincs, és nem is jó, ha egy szövegnek ez az elsődleges célja. Már csak azért sem, mert a legfontosabb ilyen jellegű élményeink, amikor igazán mélyen megértünk valamit, mindig nagyon személyesek, és másnál nem biztos, hogy ugyanúgy működnének. Számomra például meghatározó élmény volt, amikor találkoztam egy szír menekült családdal, és az édesapa hasonló zakót viselt, mint az én apukám. De akinek nincs ilyen élménye, az talán észre sem vette volna ezt, vagy más módon, más élményen keresztül kapcsolódott volna. Ha van valamilyen szerepe az irodalomnak, a művészetnek, inkább az lehet, hogy megmutassa a legkülönbözőbb látásmódok érvényességét. És hogy bátorítson a látásra. Hogy ki merjük nyitni a szemünket a víz alatt.
A teljes interjú a Litera oldalán olvasható.