Adam Makos igazi megszállott. Mindent tud a fegyverekről, a hadászati technikákról, főszereplői is mindig katonák, de főleg az emberi tapasztalatok érdeklik. Művei azért izgalmasak, mert valóban megtörtént eseményeket mutatnak be, ezért egyaránt érdekesek a hadtörténetben jártas, a különböző harcászati nemek technikai részét értőknek, de a kordokumentumokra nyitott, emberi történetekre éhes olvasóknak is.
Makos igazi megszállott. Mindent tud a fegyverekről, a hadászati technikákról, főszereplői is mindig katonák, de főleg az emberi tapasztalatok érdeklik. Művei azért izgalmasak, mert valóban megtörtént eseményeket mutatnak be, ezért egyaránt érdekesek a hadtörténetben jártas, a különböző harcászati nemek technikai részét értőknek, de a kordokumentumokra nyitott, emberi történetekre éhes olvasóknak is. Írásait több éves, országokon átívelő levéltári kutatómunka, forráselemzés teszi teljessé, alapítványa segítségével pedig mindig meglátogatja az eredeti helyszíneket is. A túlélők levelezése, családtagok, szemtanúk visszaemlékezései alapján születnek meg a könyvek, amelyeket több tucat korabeli fotó, térképvázlat tesz teljessé. Nagyon színvonalas, tudományos alapossággal lejegyzett, mégis gördülékeny, olvasmányos stílusban megírt művek ezek, mint egy-egy csatajelenetekkel tarkított kalandregény, ugyanakkor rendkívül sok plusz adalékot tartalmaznak a korszakról az egyes szereplők privát életeseményein keresztül. Makos munkája folyamatos versenyfutás az idővel, hiszen nagyon idős, ma élő háborús veteránok elbeszélései alapján konstruálja meg írásait.
Egy veterántalálkozón akadt egy a koreai háború idején, 1950 decemberében történt esetre is, amelyből hét év interjúzás, anyaggyűjtés és kutatás után 2017-ben született könyv, és a Black Lives Matter mozgalom tüntetéseitől hangos USA-ban óriási rajongótábort szerzett az írónak.
A végtelen ég hősei egy különös barátságról szól, amely a szegénységből kitörni vágyó fekete fiú és egy jómódú, a Haditengerészeti Akadémia mélykék köves gyűrűjét büszkén viselő, a fehér elit köreibe tartozó vadászpilóta között szövődött. Az akadémiáról, ahol Thomas Hudner is végzett, száz év óta kerül ki a haditengerészet krémje, egytől egyig fehér férfiak. Jesse Brown pedig a haditengerészet legelső afroamerikai pilótája volt, aki együtt szolgált Tom Hudnerrel a 32-es repülőszázadban, a legkiválóbbak között, egy olyan korszakban, amikor a pincér legálisan megtagadhatta tőle, hogy felvegye a rendelését, és szobát sem kaphatott egyetlen jobb hotelben sem. Anyahajójukon, a USS Leyte fedélzetén voltak ugyan feketék; a teljes takarító- és konyhai személyzet, no meg Jesse Brown…
Makos részletekbe menően és érzékletesen festi le a két férfi eltérő karakterét, életútját, amely egy földközi-tengeri hadgyakorlat során vesz döntő fordulatot, amikor megkapják a hírt, hogy a kommunista Észak-Korea megtámadta a demokratikus Délt. Tom és Jesse már barátokként, bajtársakként indulnak abba az ütközetbe, amelyet egy darabig csak koreai konfliktusként emlegettek, ma pedig az amerikai közbeszédben az „elfelejtett háború” névvel illetnek, hisz végül jóval nagyobb áldozatot követelt, mint ahogy azt kezdetben képzelték.
A Leyte madarai ebben az időben Skyriderek és Corsair típusú vadászrepülőgépek voltak, amelyek felfegyverezve a legegyszerűbb gyújtóbombával, a napalmmal, elképesztő pusztítást vittek véghez, rengeteg civil életét is követelve. F4U Corsairt vezetett Hudner és Jesse Brown is azon a jeges, decemberi napon, amikor az észak-koreai Chosin-víztározó közelében Brown gépe találatot kapott, és kényszerleszállást hajtott végre egy legkevésbé sem ideális terepen, hóval borított, dermesztően hideg hegycsúcsok között. A tekintélytisztelő, szabálykövető Thomas J. Hudner hadnagy pedig a katonai szabályzatot és felettesei parancsát megszegve, hadbíróságot és fagyhalált kockáztatva, gondolkodás nélkül landolt mellette, hogy megmentse barátját a biztos tűzhaláltól.
A végtelen ég hősei egy nagyon amerikai történet. Mély barátságról, hősiességről szól; olyan érzelmekről, amelyek túlmutatnak a faji előítéleteken, a konvenciókon, a rossz beidegződéseken és valami felemelő emberség árad belőle. Ugyanakkor ennek a heroikus történetnek van egy pici, vidám, magyar vonatkozása is, Marty Goode, a jó humorú, nőfaló pilóta személyében, de erről nem kívánok többet elárulni, olvassák el a könyvet!
Adam Makos ösztönösen ért ahhoz, hogy a legembertelenebb szituációkban, a frontvonalak poklában is meg tudja mutatni ezeket a könyörületről tanúskodó, reménykeltő helyzeteket. Legkiválóbb könyve a Felettünk a csillagos ég, amely 23 hetet töltött a The New York Times bestseller listáján, szintén egy különleges párost mutat be, aprólékos, elmélyült alapossággal. A Luftwaffe mesterpilótája, Franz Stigler és a fiatal amerikai bombázópilóta, a Nyugat-Virginiából származó Charlie Brown találkozását meséli el a második világháború bombázóktól és vadászrepülőgépektől zajos egén, majd pedig a két veterán 40 évvel későbbi, újabb találkozását is, amelynek szemtanúja lehetett.
Négy éven át beszélgetett a pilótákkal, légelhárítókkal, navigátorokkal. További négy évet szánt kutatásra, terepbejárásra. Ellátogatott német és osztrák katonai repülőterekre, angol, német és amerikai levéltárakba, és még helyreállított B–17-es bombázóval is repült, hogy „megtapasztalja, hogy veszi a fordulókat.” A sztorihoz rengeteget hozzáad az a mélységes háttértudás, amit nyolc év alatt összebogarászott. Számtalan plusz információt kapunk a Luftwaffe működéséről, a náci birodalom kiépítéséről, a harmincas-negyvenes évek Németországának mindennapjairól. Közelebbről megismerünk legendává vált német pilótákat: Gallandot, Marseille-t, Günther Lützow ezredest, a „Jégembert”, Steinhoffot, Barkhornt és másokat, akikkel Franz Stigler együtt szolgált. Eljutunk vele Észak-Afrikába, a JG–27, a Sivatagi Szárny főhadiszállására, Szicíliába, majd vissza Észak-Németország fölé, ahol a hadviselés történetének mára már ikonikussá vált találkozása zajlott 1943. december 20-án.
Adam Makos 23 éves korában kezdett ezzel a sztorival foglalkozni, és nagyon szimpatikus, ahogy egyre több információhoz jutva szisztematikusan építi le saját előítéleteit, és több részletre is rácsodálkozik a szövetségesek hősiességének és a nácik gyarlóságának dogmává merevedett, fekete-fehér bűvköréből kitörve.
„Lehetnek-e jó emberek egy rossz háború frontvonalának mindkét oldalán?” – teszi fel magának a naiv kérdést, amire többek között ez a könyv is ad egy választ.
A „náci” vadászpilóta, Franz Stigler 1933-ban még csak 17 éves volt, túl fiatal ahhoz, hogy szavazhasson. Szülei sem voksoltak Hitlerre és az NSDAP-ra, akik a szavazatok elaprózódása miatt mégis 44 százalékos többségbe kerülve kormányozhattak, kiépítve a diktatúrát úgy, hogy valójában a németek 56 százaléka ellenük szavazott. Stigler sosem volt náci, nem is érdekelték a politikai ideológiák. Papnak készült, de szerelmes lett, végül aztán repülőmérnökként végzett és évekig dolgozott a Lufthansánál, amíg 1937-ben a német légierő egy tisztje nem közölte vele, hogy a hazának mostantól szüksége van a szolgálataira. Nem volt választása, nem kérdezték meg a véleményét, hogy akarja-e, egyszerűen nem dönthetett másként. Illetve, Charlie Brownnal való első találkozása is bizonyíték arra, amit a logoterápia atyja, a holokauszt-túlélő Viktor E. Frankl is hangoztatott, miszerint az ember még a legképtelenebb helyzetekben is mindig maga dönti el, hogy mivé válik.
Makos idén megjelent, legújabb kötetét, a Lándzsahegyet is hasonlóan több oldalról körbejárt, részletekbe menő cselekményszövés jellemzi. Az amerikai 3. páncéloshadosztály, a Lándzsahegy 32. ezredének egyik tizedesét, Clarence Smoyert kísérjük el az ardenneki offenzívába, majd az azt követő végső ütközetbe, Köln ostromához, megismerve közben a német páncélosegységek reménytelen küzdelmét is. Mélyreható ismereteket kapunk a harckocsizók mindennapjairól, az amerikai Shermanek és a Wermacht büszkeségének számító Párducok legénységének megpróbáltatásairól Belgium területén, amikor 1944 telén az utak ragacsos sárszalagokká váltak, és annyi föld és mocsok borította a tankokat, hogy krumplit lehetett volna termeszteni rajtuk. A Shermanek belsejét december végén már jégvirágok borították, de a legénységnek nem volt ideje dideregve, dermedten üldögélni. A páncélos hadviselésben a gyorsaság mindennél többet számított. Aki elsőként látta meg az ellenséget, azonnal lőtt, mert az esetek 70 százalékában az elsőként tüzelők maradtak életben.
Tisztában voltak ezzel a Tűzoltóbrigád tagjai is, azok a Wermacht utolsó töredékét adó német harckocsizók, akik a Drezda lebombázása utáni teljes kétségbeesés, fáradtság és ellátáshiány mellett még a német lakosság megvetését is kénytelenek voltak elviselni, hisz 1945-ben már mindenki csak az értelmetlen harc meghosszabbítóit látta bennük. Az egyik ilyen túlélő a sokat látott Gustav Schaeffler közlegény, aki épp csak elmúlt 17 éves, amikor egy Panzer IV-es tank géppuskásaként összehozta a sors az akkor már egy Pershing irányzójaként harcoló Smoyerrel. A Pershing, „Amerika válasza a Tigrisre”, ugrásszerű fejlődést jelentett a szövetségeseknek a páncélostechnológia terén, amely szinte a háború végéig fájdalmasan lemaradt a német ipar vívmányaival szemben. Persze, ebben a kötetben sem a haditechnika a főszereplő, hanem az emberek a fegyverek mögött.
Ismét egy nagy találkozás szemtanúi lehetünk, és szinte hihetetlen, de a két ellenséges páncélos a háborút követően, 68 év után (!) Adam segítségével újból találkozott a kölni dóm előtt, és e lélekemelő pillanat során, egy emberöltő után tudtak helyükre kerülni bennük a dolgok, mert vannak olyan sebek, amiknek a gyógyulásához még ennyi idő sem elég.
Erről a tapasztalásról tanúskodik Az óceán hangjai című munka is, amelyet Makos egy barátjával, Marcus Brothertonnal közösen jegyez. Előző három, ismertetett művétől eltérően ezt a kiadványt maga a szerző sem tekinti saját alkotásnak, hisz valójában „csak” szóról szóra lejegyezték 15 tengerészgyalogos veterán visszaemlékezéseit.
A japánokkal vívott ütközetek külön helyet foglalnak el az amerikai emlékezetben; mi Európában erről kevesebb tudással rendelkezünk. Pedig a csendes-óceáni szigeteken is kegyetlen csaták zajlottak, ahol a katonáknak a hőséggel, az állandó párától és nedvességtől képződő fekélyekkel, borotvaéles, a bőrbe mélyen hasító korallzátonyokkal, rákokkal, óriáskígyókkal, a trópusi szúnyogok okozta maláriával is meg kellett küzdeniük, csakúgy, mint az utolsó leheletükig elszántan küzdő ellenféllel. Mert az európai hadszíntéren is bőven akadtak kegyetlenkedő, az első genfi egyezményt semmibe vevő, erőszaktevő férfiak, akik kivégezték a sebesült, magatehetetlen ellenséget is, de az a módszeres embertelenség, amivel a japánok halálra kínozták foglyaikat, ismeretlen volt Európában. Ezeknek a sokszor csak tizenéves amerikai gyerekeknek, akik a háborúról semmit sem tudva kerültek a tengerészgyalogsághoz, örökké kísértő, fájdalmas és el nem múló trauma volt Guadalcanal, Pavuvu és Peleliu zöld pokla, Ivo Dzsima és Okinava szigete, és legtöbben életük végéig nem tudták letenni az ott kapott terheket.
Amerikában a legnagyobb nemzedék néven emlegetik a második világháború túlélőit, és ezen az elképzelhetetlen borzalmakat átélő veteránok emlékeit megismerve nem is csodálkozhatunk.
A magyar nyelvű National Geographic júliusi számában is olvashattunk egy majd’ 50 oldalas visszatekintést A második világháború utolsó arcai címmel, amelyben japán, brit, orosz, amerikai, cseh és német túlélők szólalnak meg, hangot és arcot adva a történelemkönyvek lapjairól ismerős mozzanatoknak. Patay Pál régészprofesszor, néhai magyar tüzér hadnagy is megidézi benne a budapesti eseményeket, közel kétéves szovjet hadifogságát is.
Idén szeptemberben volt 75 éve, hogy Japán kapitulációjával minden hadszíntéren lezárult a második világháború. Ahogy telik az idő, egyre kevesebben lesznek azok, akik még képesek elmesélni közvetlen tapasztalataikat; lassan nem maradnak túlélők. Rajtunk, utódokon a felelősség, hogy megőrizzük-e az emlékeiket, továbbadjuk-e az utánunk jövőknek azért, hogy sose ismétlődhessenek meg a borzalmak, amiket át kellett élniük. Adam Makos éppen ezen dolgozik, professzionális módon, mégis tiszteletre méltó alázattal. Érdemes figyelemmel kísérni munkásságát.
Adam Makos, Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2013.
Adam Makos, Marcus Brotherton: Az óceán hangjai, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2014.
Adam Makos: A végtelen ég hősei, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2015.
Adam Makos: Lándzsahegy, ford. Tomori Gábor, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)