Zavarta a gazdát, hogy már három éve irányította a birtokait, de a gazdálkodáshoz ezek az öt éve felszabadított jobbágyok még mindig jobban értenek.
Nem szerették a környékbeli emberek Gyula bárót, a háta mögött Jakabnak hívták, és csak véreskezű hóhérként emlegették.
Szatmár megyében hideg volt ez a tél, és bőven jutott a hóból is. Mérgelődött a birtokos a kemény tél miatt, de János, a belső férfi cseléd megnyugtatta:
– Nem baj ez, báró úr, mert a vastag hótakaró megvédi az őszi vetéseket a nagy hidegtől. Tavaly úgyis sok volt a pocok. Most a hóolvadáskor meggyérülnek ezek is.
Zavarta a gazdát, hogy már három éve irányította a birtokait, de a gazdálkodáshoz ezek az öt éve felszabadított jobbágyok még mindig jobban értenek.
Nem szerették a környékbeli emberek Gyula bárót, a háta mögött Jakabnak hívták, és csak véreskezű hóhérként emlegették.
A nagygéciek két éve, a szabadságharc leverése utáni évben hallottak először arról, hogy a Majláth család eladja a kisgéci kastélyt, és a környékbeli negyvenezer hold földnek is új birtokosa lesz, egészen Kisszekeresig. Igazán akkor döbbentek meg, amikor kiderült, a szabadságharc véres kezű megtorlója, Haynau tábornok lesz a hatalmas birtok ura. Féltek, hiszen ők is befogadtak, bújtattak ’48-as menekült honvédeket. Több egykori honvéd telepedett le, az elesett bajtársak özvegyeit segítve, új családot alapítva, így megmenekülve a kötelező besorozástól és a súlyosabb büntetésektől. A sokat látott öregek gyorsan segítettek a fiataloknak, megegyeztek a papokkal, hogy a plébániákon lévő anyakönyvekkel megegyező nevet és származást adnak minden menekültnek. Mire Haynau megérkezett a szatmári birtokaira, már minden a rendes kerékvágásban működött.
Vagy mégsem?
’48 márciusának végén a Batthyány-kormány még az áprilisi törvények előtt kihirdette a jobbágyfelszabadítást. Ide, Szatmárba csak április végén jutottak el a hivatalos hírek, a Majláth család birtokain azóta a jobbágytelek nélküli zsellérek végezték a munkák nagy részét, de alkalmaztak cselédeket is. Amikor Haynau megérkezett az év vége felé, a zsellérek nagy része máshova akart elszegődni éves kommencióra. Találtak volna új helyet, mert a szabadságharc alatt megfogyott a férfikéz minden gazdaságban. A Majláth család gazdatisztje elszegődött Szatmár városához közelebbi birtokra, hívta a legjobb zselléreket is maga után. Az új földesúr először a kulcsárját bízta meg, hogy legalább az állatok gondozására maradjon elegendő család. Azonban rohamosan közeledett a tavaszi munkák ideje. Végül tudomásul kellett vennie a nyugdíjas tábornoknak, hogy az éves zsellérek csak dupla bérért szegődtek hozzá. A nyári aratási időszakban háromszoros napszámbért kellett fizetni az idénymunkában dolgozó cselédeknek.
Hiába volt nagy a birtok, nem hozott annyi jövedelmet, amennyire a bresciai hiéna számított.
Újdonság volt az is neki, hogy borjárandóság tartozik a zsellérek kommenciójához. Természetesen szó sem volt tokaji borról, a kulcsár javaslatára az Alföldre utazott bort venni. Hajósra vetődött, olyan jó kapcsolatokat alakított ki a helyi svábokkal, hogy eztán mindig itt vette a bort, sőt még egy kisebb birtokot is vásárolt.
A szomszédos pincefaluban, Nemesnádudvaron is kóstolgatta a bort. Itt nem svábok laktak, hanem frankománok, akik nem szívlelték a táborszernagyot. Tudták róla, hogy Vilmos hesseni gróf törvénytelen kapcsolatából született, az anyja pedig Rebecca Ritter, egy zsidó patikus lánya volt. Ezt borozgatás közben még megbocsátották volna neki a nádudvari vincellérek, hiszen tudták, hogy a későbbi választófejedelemnek több mint negyven balkézről jött gyermeke volt, igaz, mindről gálánsan gondoskodott. Így egyengette Rebecca hetedik, legkisebb gyermekének sorsát is, katonai iskolába íratta Julius von Haynaut. Itt a nevelés és a kiképzés alatt nehéz sorsa volt, mert a kiképzői és a társai végig éreztették vele, hogy zabigyerek. Kiképzésének végén az osztrák hadseregbe állt, harcolt a franciák ellen. A frankománok nem tudták megbocsátani neki, hogy a durva, önfejű tiszt a gyanú szerint 1812-ben három tiszttársát is elárulta a franciáknak.
A hajósiak befogadták, mert jó vevőjük volt és sokat tudott inni. Az iddogálás első két órájában még kötekedett és panaszkodott, ilyenkor nem szabadott neki ellentmondani. Aztán következett két-három óra, amikor ivászat közben szívesen mesélt és dicsekedett. Ekkor beszélt arról, hogy Temesváron nem jött ki a tiszttársaival, 1847-ben nyugdíjazták. Amikor az észak-itáliai felkelések fellobbantak, Grazból azonnal Bécsbe utazott és szolgálatra jelentkezett. Kinevezték Itáliába. Rendet akart tenni, mert az olasz felkelők a kórházakban lévő osztrák sebesült katonákat megölték. Bosszút állt értük, a sebesültek elárulóit és a gyilkosokat is felakasztatta. Azt ugyan elhallgatta, hogy az olasz előkelő családok férfijait megbotoztatta. Viszont azt állította, hogy a nők levetkőztetése és megvesszőzése elöljárójának, Radetzky tábornoknak a kezdeményezése volt. De azt tagadta, amit egy engedékenyebb pillanatában egy vándor nótárius mert a szemére hányni: a megbotoztatott olasz nők véres hátát ecetes ruhával töröltette le és utána még az ecetet is megfizettette velük.
A tivornyázások ötödik-hatodik órájában a báró szemei megüvegesedtek, beszélni már alig tudott, érthetetlen makogás jött ki a száján, ekkor már szeretett egyedül inni, majd ezután elaludt. Ilyenkor mondták a hajósiak: no, a Hajnó elpilledt.
A kisgéci kastélyba hozta magával a lányát, Clotildét is. Kellett a női kéz a házhoz. A lány szép volt, örökölte anyja és zsidó nagyanyja szépségét is. A tábornok vitte magával a szomszéd birtokokra bemutatni, és meghívatta lányát a farsangban minden környékbeli bálra. A helyi legények csodálták is, hiszen három vármegye legszebb lánya volt, és bőkezű hozomány is várt rá, hiszen egyedüli örökös volt. A helyi nemesifjak megtáncoltatták, ahogy illik, társalogtak vele németül, de egyetlen magyar legény sem volt, aki megkérte volna az aradi tábornokok hóhérja lányának a kezét. Pedig Clotilde kellemesen csalódott Szatmárban. Szép volt a kisgéci kastély, erdő vette körül, egy árnyas erdei allé vezetett a kastélyhoz. Egy-két szomszédos birtokos fia intelligensen, franciául is társalkodott vele, de udvarolni egy sem akart. Azért akadt városi, nadrágos ifjú Szatmáron, aki közelebbről megismerkedett volna a lánnyal, hencegtek is vele, de nem jött össze semmi. Amikor emiatt ugratták őket a barátaik, csak annyit mondtak, hogy a vastag púder és kencefice alatt látszott a bárókisasszonyon, hogy nem egy húszéves fruska.
A birtok nem hozott annyi jövedelmet, amennyire számított a tábornok. A szatmáriak ezt abból is sejthették, hogy amikor a városban járt a báró, a lovainak mindig a legolcsóbb szénából vásárolt.
’52 december elején a báró ismét Hajósra indult, hogy karácsonyra és az egész télre megvásárolja a bort. Két hosszú szekérre rakták fel a nyolc hordót, a plébániánál is megálltak, feltették a plébános két gönci hordóját, mert a misebor felét a kisgéci birtok állta. A fogatok elindultak, a tábornok könnyű hintójával előre ment. Két nap alatt Hajósra érkeztek, a pincetulajdonosok már várták a vevőt. A fogatok csak két nap múlva érkeznek meg, addig van idő a borok kiválasztására és megvételére. Már délután kezdték kóstoltatni a vevőt. A tábornok válogatott, majd a negyedik pincénél már panaszkodni és mesélni kezdett:
– Nem én rendeltem el a kemény megtorlást a magyarok ellen. Engem ’49 májusában csak segédtisztnek akartak kinevezni Welden tábornok mellé, de amikor megtudta, mi a feladatunk, inkább lemondott. Még augusztusban is olyan üzenetet kaptam az uralkodótól, hogy keményen meg kell büntetni a magyarokat. Aztán én lettem a bűnbak, ’50-ben leváltottak, nyugdíjaztak, jutalmul azért kétszázezer pengő forintot kaptam.
Beszéd közben elnehezült a feje, vicsorgatta a fogait, a halántékát nyomogatta:
– Tudjátok, a fejgörcseim!
Aztán elaludt, már a szomszéd pincébe sem mentek át. A hajósiak mondták is: a Hajnót megviselte a hosszú utazás.
Most, 1853. február végén Jánossal, a belső cseléddel a havazásról és a télről diskuráltak, amikor lovas érkezett a csupasz fák szegélyezte, olvadó hó fedte úton.
– Nézd meg, János, ki ez az idegen, az istálló körül lássátok el, ha ma nem megy tovább, a lovászfiú mellett adjatok szállást neki – aztán ment is a pamlaghoz, az ebéd utáni alváshoz készült.
Még szinte le sem dőlt, amikor Clotilde ébresztette: Bécsből jött levél. Ez ritka dolog volt, különösen az, hogy egykori tábornoktársaitól kapta.
A levélben az állt, hogy gondok vannak az itáliai frontokon, katonai tanácsot akarnak tőle kérni, jönne el Bécsbe.
Válaszolt a levélre, jelezte, hogy tíz napba is beletelhet, hogy a birtok ügyeit úgy el tudja rendezni, hogy több hétre is távol maradhasson. Hiszen jött a tavaszi munkák ideje.
Március 13-án este érkezett bécsi szállására és jó hírek fogadták. Az északolasz frontokon változott a hadiszerencse, katonai sikereket ért el a császári hadsereg. Barátai mondták is, hogy másnap ünneplik a győzelmeket és az újbóli találkozást is.
Március 14-én délután kezdték az ünneplést, sok régi katonatársával találkozott, és újak is voltak, akiket bemutattak neki. Sok bort, konyakot, abszintot és sört ittak. A fiatalabb tisztek csodálkoztak, hogy Haynau mennyit bír inni. Hiába, azok az alapozó hajósi évek…
Aztán egyszer csak elbizonytalanodott a lába, és a feje is le-lebillent, elaludt.
Szállására vitték.
Másnap délután keresték, mert a megbeszélt találkozóra nem érkezett meg. Tisztiszolgát szalajtottak érte, aki elhűlve érkezett vissza, mert halva találta.
Megdöbbenés lett úrrá a tábornokokon.
Gyorsfutárt küldtek a lányáért Szatmárba.
Megszervezték a temetést, a Graz melletti andritzi temetőben helyezték sírba ’53. március 17-én.
Közben a gyorsfutár a kisgéci kastélyba megérkezett. Clotilde megijedt, de nem volt ideje sírni, azonnal indult Bécsbe.
Március 19-én már Bécsben volt, kereste az apját. Mondták neki, hogy az apját eltemették… és akkor Clotilde elájult.
Gyorsan fellocsolták, levegő után kapkodva elmondta, hogy apja máskor is sokat ivott, különösen akkor, hogyha fejgörcsei voltak. Ilyenkor előfordult, hogy egy napig, máskor két napig is csak feküdt, mint egy tetszhalott, utána magához tért, és két-három hónapig sem jelentkeztek újra a fejgörcsök.
Azonnal egy gyorsjárású hintót kerítettek, és egy lovast is előre küldtek Grazba, hogy a sírásókat összeszedjék.
Mikorra a hintóval Clotilde és a kísérő tisztek megérkeztek a temetőbe, arra a koporsót kiásták a sírból.
Felnyitották a koporsót és a körülállók elszörnyedtek a látványtól!
A bresciai hiéna, az aradi véres kezű hóhér halott volt, de … a koporsó kemény tölgyfa fedelén belül véres vájatok voltak, a halott mind a tíz ujja csontig volt lekaparva…
…Haynau megbűnhődött mindazért, amit a magyarok ellen elkövetett!
(Karantének)
{K1}