Anyánk, apánk a kegyből így kihulltak.
Ha látna most az ördög, úgy örülne.
A semmiért megyünk ziláltan ölre.
E létezés szab át, s növeszt gonosznak.
Mohó szemünk tükörbe nézni túl vak.
Ugyan minek, s ki várna fényt örökbe,
ha vágyaink a fény elől gyötörve
az állatok közé, az éjbe húznak?
Anyánk, apánk a kegyből így kihulltak.
Ha látna most az ördög, úgy örülne.
A semmiért megyünk ziláltan ölre.
E létezés szab át, s növeszt gonosznak.
Lehet szabályokat találni, tény,
de mily sovány erény.
A vad karámba zárva is vadállat,
s a szépkedés csak áltat:
reszelgetés a szemfogak hegyén.
A jog talán lazít a harc hevén,
azon: Tiéd? Enyém!
S a házfalak között, ugatva holdat
emésztjük önmagunkat,
az ős-bozót egy árva szegletén.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)