A szalkszentmártoni családi biblia ki tudja, hány évtizede hevert a nagyszoba asztalának fiókjában elhagyatva, érintetlenül nagyanyámék házában, ahol apám is született, s ahol tizennégy éves koromig minden nyáron, az iskolai szünetekben egy gyerekkori édenkert minden boldogságát átéltem.
A szalkszentmártoni családi biblia ki tudja, hány évtizede hevert a nagyszoba asztalának fiókjában elhagyatva, érintetlenül nagyanyámék házában, ahol apám is született, s ahol tizennégy éves koromig minden nyáron, az iskolai szünetekben egy gyerekkori édenkert minden boldogságát átéltem.
Pedig sokszor csak tíz centire lehettem a bibliától: azon az asztalon ettünk, később azon ittuk apámmal nagyanyám gyönge homoki vinkóját, amit annyira szerettem. Nem ért sokat az a bor, de a kemencében sült cipómmal, húsos szalonnával és a frissen szakasztott cseresznyepaprikával isteni volt. Mit nem adnék azért a borért most! Pedig még Krúdy Gyulát sem olvastam akkor. Csak átéltem azt az érzést, amit a magyar Szindbád annyiszor megírt. Az ember először él gondtalanul, aztán ír, leírja, amit átélt, az emlékeit, és ekkor már gondok felhőzik homlokát. Krúdy Gyulát csak apám halála előtt egy nappal olvastam először, krisztusi korban.
Volt, hogy a szőlőművesről szóló példázatot is körülbelül tíz centire olvashattam attól a bibliától, a családitól. Ja, hogy ezt hogyan értem? Hát úgy, hogy volt még a házban vagy három kis Károli-féle Újszövetség is. Azok mind megvannak, itt, a hátam mögötti polcon, a budai lakásomban. Féltve őrzött kincsek a múltamból. De az a nagy családi biblia nincs meg. Én tehetek róla, én hagytam a sorsára, engem terhel a felelősség.
Egyszer régen az egyik disznótorkor leltem rá véletlenül, amikor lekerült az asztalról az abrosz, hogy hurkát töltsenek rajta, és észrevettem, hogy van a kihajtható lapú asztalnak fiókja is. Kíváncsiságból kihúztam, és ott volt. Először megörültem neki, de aztán közelebbről megszemlélve elszomorodtam. Hiányzott az elülső borítója és a Teremtés könyvének is az eleje. Aztán hátul a János jelenései is hiányos volt. De megvolt a hátulsó borítólap meg a gerinc is.
A születéseket és halálozásokat a családban az elülső borítóra írták a felmenőim azzal a jellegzetesen rossz paraszti helyesírással, amely annyira megható, de alig voltak olvashatóak a nevek és az évszámok. Az idő szétkente őket. Ugyanolyan szürkéslilán fogó zsírceruzával írták őket, amilyennel a konyhai kredencen alátétnek szánt papírokon összeadásokat körmöltek: bolti számlákat, a napszámosoknak adott összegeket. Ugyanilyen rossz helyesírással írta a tábori levelezőlapjait az első világháborúból a dédapám is, aki 1908-ban a házat építette. Azokat a „Feldpostkarte”-kat a ruhásszekrény mélyén találtam, a legalsó fiókban, sok-sok kacat mellett. Az ereklyék miért vannak mindig lehetetlen helyeken elrejtve egy parasztházban? Talán mert a paraszt gürcöl a földeken, dolgozik a jószággal, és nem ér rá a saját ereklyéit nézegetni. A távolba szakadt utód az, akinek becses az ilyesmi. Kivált, ha még ráadásul író is.
Már a ház sincs meg, ugyanis a nagyanyám halála után – aki túlélte apámat, ahogy a szívós parasztasszonyok szokták túlélni a nagyvárosba szakadt, és így elárvult fiaikat –, szóval, a nagyanyám halála után a nagynéném, apám húga eldózeroltatta a házat. Akkor a múltam e kézzelfogható helyszínének az eltűnte már csak nekem fájt. Akik ott laktak, vagy már meghaltak, vagy éltek, de nem érdekelte őket a múlt, sem a múlt számomra becses tárgyai. A gangos lakóház eltűnt az összes épülettel együtt – a tyúkólakkal, a szerszámoskamrákkal, a szemközti oldalon, az udvar túloldalán pedig a falócás, kemencés kiskonyhával, az istállóval, az éléskamrával és távolabb a disznóólakkal és a házőrző kutyával. Egyedül a reterát és a pincelejárat maradt meg, mert azok téglából épültek, nem vályogból. Azokon túl már a belső kert kezdődött. Annak a kerítésén túl pedig a külső kert, sőt, inkább mondjuk a FÖLD-nek, ahol a paprika, a krumpliültetvény, a kukoricatábla, az almafák és a szőlő volt a sok egyéb gyümölcsfával, amelyekre nyaranta felmásztam egy-egy könyvvel. Emlékszem, egyszer A párizsi Notre-Dame-mal, azaz Quasimodóval, Esmeraldával, a vízköpő szörnyekkel és ANANKÉ-val, a Végzettel együtt szemezgettem békésen a meggyet a fa tetején.
De elkalandoztam a bibliától, amelynek a sorsa az én kezemben volt, mert csak engem érdekelt. Nehéz volt a döntés, mi legyen vele. Az egyik gond az volt, hogy hiányos. De ez még hagyján: büdös is volt, avas szagú, mert a nagy asztal repedésein át disznótorok idején valahogy leszivárgott a zsír. Fogásra zsíros, szagra avas, és nem is teljes. És akadt a bibliának egy komoly vetélytársa is. Az nem akármilyen darab volt: a nagy, Doré-illusztrációkkal és Ravasz László püspök előszavával ellátott kálvinista Szent Biblia, amely olyan nehéz volt, hogy embert lehetett volna vele ölni. A vetélkedésük tétje az volt, melyiket tartsam meg. Az avasnak próbáltam megkegyelmezni, de nem ment. Nem volt értelme. Persze nem dobtam ki, valószínűleg az előző budapesti lakásunk pincéjének valamelyik alsó polcára tettem – éppoly eldugott helyre, mint ahol megtaláltam.
Egyébként is, a múltat a fejemben tárolom, legalábbis azt a részét, amiről tudomásom van. Az a ház az asszonyok háza volt mindig is. A férjek és fiak átutazó vendégek voltak csupán. Talán ha egy évtizedet éltek ott. Dédapám építette 1908-ban, aztán ’14-től ’18-ig a háborúban volt, de túlélte, viszont ’20-ban otthon meghalt hazahurcolt betegségben, alkalmasint spanyolnáthában. Dédanyám ötvennégy évig volt özvegy. Nagyanyámra – apám anyjára –, a három közül a legkisebbik lányra gyerekkorában dédapámmal majdnem rátették a párnát, de meggondolták magukat, mondván: „Hátha vénségünkre ő fog gondoskodni rólunk!” (Így is lett: ő volt még dédanyám mellett annak halálakor, 1974-ben.) Megúszta a „hörtelen halált”. De vissza a szerencsétlen sorsú férfiakhoz: nagyanyám férje, a nagyapám is háborúban, illetve háború miatt halt meg, a második világégésben, és ugyanúgy harminchat éves korában, mint huszonnégy évvel korábban az apósa, akit alighanem sohasem ismert. De ő nem otthon, hanem a Szovjetunióban, Dnyepropetrovszkban, egy hadifogolytáborban. Pedig kétszer szökött már meg fogságból, egyszer a németektől, egyszer az oroszoktól, és mégis elvitték 1944-ben, amikor az oroszok a községházára hívatták – úgymond „összeírásra” – az 1908 és 1913 között született férfiakat. És ő, a becsületes paraszt, elment „összeíratni” magát, akaratlanul engedelmeskedve Sztálin parancsának. Pedig egyszer, a második szökése után látványosan leült az udvar közepére, és azt mondta, hogy „Én innen többé el nem mögyök!”.
Az özvegyek háza volt ez tehát, több bibliával. Két naggyal – egy széppel meg egy csúnyával és büdössel, de családival – és legalább három kicsi Újszövetséggel meg még néhány zsoltároskönyvvel. Csak a családi biblia nincs meg közülük. De mindegy is, hiszen már a család sincs meg. Ha család nincs, minek neki családi biblia? Olyan volt ez a könyv, mint a család: a kezdete – a teremtés – is a homályba veszett, és a vége is. A bibliában fényeskedik az ómega és az alfa, de a család alfája és ómegája kihullott az ábécéből.
Még egy hibája volt a családi bibliának: valami féreg is megrágta – legalábbis itt-ott lyukak éktelenkedtek rajta. Sőt, sok helyütt csúfították azok a jellegzetes barna foltok is, amiknek az eredetét nem ismerem, de olyanok, mint idős emberek kezén a májfoltok. A biblia még azelőtt bevégezte családi anyakönyvszerepét, mielőtt maga a család széthullott volna.
Egyszer látogattam csak meg a telket, amelyen már nem álltak a házak és melléképületek. Az üresség látványa szinte elviselhetetlen volt. Ősz lehetett vagy enyhe tél, nagy keréknyomok az udvar sarában, a keréknyomokban víz. A kerekek azoké a gépekéi, amelyekkel lerombolták az épületeket. De mint a holtakkal, úgy az épületekkel is az a helyzet, hogy addig léteznek, amíg legalább egy ember őrzi őket az emlékezetében. Hogyha nagyon el akarok feledkezni a világ sok bajáról és igazságtalanságáról, akkor ahhoz a meditációs módszerhez folyamodom, hogy gondolatban módszeresen végigmegyek a ház minden helyiségén, és pontosan magam elé képzelem, mi hol volt. Mikrorealisztikus részletességgel felidézem a legapróbb tárgyak – egy-egy sótartó, fénykép, pohár formáját és helyét –, a tapéták és viaszosvásznak mintázatát, a régi kabátok és kucsmák szagát. Megnyugtató, egyszersmind újrateremtő aktus. Utána mindig jobban érzem magam.
Emlékszem arra is, hogy a különböző helyiségek tetőgerendáinak göcsörtjei hol alkottak emberforma alakokat. Egy helyen egy szoknyás kislányt véltem látni, angyalkaszerűt. Emlékszem, hol milyen kép függött a falakon, és tudom, hogy melyeket kellett volna még idejében magamhoz vennem mint megőrzendő kincset. A legbelső szobában függött egymás mellett kackiás bajuszú dédapám mellképe kék k. u. k. egyenruhában, mellette dédanyámé fekete özvegyi ruhában, szomorú arccal. A másik szobában nagyapám képe lógott – polgári ruha volt rajta, és az egyik zsebéből valami óraláncféle lógott, amelyen egy csontszínű, kúp alakú tárgy fityegett az idő jegébe fagyva. Zsebórának különös alakú volt, és miért nem zsebben hordta, ha egyszer zsebóra? Más nem lehetett. Mellette nagyanyám, szépen és fiatalon. Nyakában aranylánc, róla ugyancsak angyalkaszerű dísz függött, olyasféle alakú, mint a mennyezeti gerenda görcse.
Vajon mi lett ezekkel a képekkel? A méretük miatt sem vihettem volna magammal őket, és nem tudom, hol végezték. Az is lehet, hogy egy kacatokat elhamvasztó máglyán. Aki a családból hozzájutott a házhoz és a telekhez, nem törődött a múlttal. Az épületek helyén ma termőföld van, ugyanis az a családtag, akinek a telket szánták, elhagyta a falut, és a fővárosba költözött, és jelenleg bankban dolgozik.
A ház helyén és az én egykori édenkertemben jelenleg belvizek csúfíthatják a táj képét, és akadályozhatják a föld megművelését. A vizek és a nedves föld felett pedig szelek száguldozhatnak szakadatlan. De a ház és az emlékei nem tűntek el – itt élnek bennem, és ha én sem leszek, remélem, örökké élnek édes gyermekeimben: az írásaimban.
(Karantének)
{K1}