Fekete J. József | Az azeri próza zamata

Fekete J. József 2020. október 27., 00:18

Az arab és a perzsa irodalomhoz hasonlatos, emelkedett hangvételű, túlstilizált, cikornyás, ornamentális prózára számítottam, ám Haqverdiyev lehet, hogy kissé romantikus, de inkább visszafogott, anekdotikus, hőse a mindennapok kisembere, akinek léttere a kisváros és annak piaca, aki keservesen megküzd családja fenntartásáért. Hol furfangos, hol gyarló, mint az emberek általában bárhol a világon.

A Napkút Kiadó missziójának tekinti a világirodalom közvetítését a magyar olvasók felé. Nem a fősodorhoz tartozó szerzők műveit, hanem azokét, akiket nem kapott fel a világ, noha hitelesek, és írásaikkal közvetítik a hely szellemét. Én megtaláltam az egzotikumot a német, osztrák, olasz, román, török írók munkáiban is, noha ők itt élnek a szomszédban. Amikor szemben találtam magam az azerbajdzsáni Ebdürrehim Bey Haqverdiyev prózaválogatásának fordításával, nyomban tudtam, hogy el kell olvasnom. Három dolog is ösztönzött erre a cselekedetre. Folyamatosan olvasom Káich Katalin szellemdús, helytörténeti ismeretekkel és tapasztalatokkal felvértezett úti beszámolóit, amelyekből sok mindent megtudtam Azerbajdzsánról, Grúziáról, Örményországról. Másfelől megkapott a közelmúltban a Magyar Művészeti Akadémia Illyés Gyula-díjával kitüntetett Szávai Géza gondolata, miszerint a földgolyó gömbölyű, ezért nem jelölhető ki a középpontja, csupán spekulatív úton. Ez a gömbölyűség eltörli a centrum és a periféria különbözőségét, az írás-olvasás révén bejárhatjuk és be is lakhatjuk a teljes világot. Harmadsorra pedig mindig is érdekelt az iszlám irodalom fennköltsége, lobogó érzelmi lendülete, nagyszerű túlzásai.

Ezeket a mohamedán költészeti jegyeket kerestem Ebdürrehim Bey Haqverdiyev prózájában, ám nem ezt találtam.

De ki is ez a számomra megjegyezhetetlen nevű szerző?

A választ Vilayat Guliyev, az Azerbajdzsáni Köztársaság Magyarországra akkreditált nagykövete adja meg a fordításkötet elején. Írónk 1870-ben született, orosz nyelven tanult, útépítő mérnökké vált, közben tanulmányozta a keleti nyelveket, a drámairodalmat és a zenét. Első drámája 1899-ben jelent meg Szentpéterváron, ő vezényelte az iszlám világ első operáját 1908-ban. A független Azerbajdzsáni Köztársaság kikiáltását követően állami szolgálatot látott el, parlamenti képviselője volt a Grúziában élő azerbajdzsániaknak, nagykövet Örményországban és a Hegyi Népek Köztársaságában. Anyanyelve mellett beszélt oroszul, perzsául és franciául.

Az előszót jegyző magyarországi nagykövet őexcellenciája szarkasztikusan jegyzi meg, hogy az író időben elhalálozott, 1933-ban, különben bedarálta volna valamelyik orosz büntetőtábor. Tegyük hozzá, ahogyan ostorozta a maradi, a múltban megrekedt iszlám vezetőket, a muszlim világban sem mosolygott rá szebb jövő.

Korban tehát el tudjuk helyezni az alkotót, noha a körötte forrongó világról mindössze elképzeléseink lehetnek, odáig terjedők, amennyit a gömbölyű földgolyó egyik pontjáról a hegy tetejéig be lehet látni.

Ismétlem, az arab és a perzsa irodalomhoz hasonlatos, emelkedett hangvételű, túlstilizált, cikornyás, ornamentális prózára számítottam, ám Haqverdiyev lehet, hogy kissé romantikus, de inkább visszafogott, anekdotikus, hőse a mindennapok kisembere, akinek léttere a kisváros és annak piaca, aki keservesen megküzd családja fenntartásáért. Hol furfangos, hol gyarló, mint az emberek általában bárhol a világon. Vannak köztük szarvasok, ők az iszlám világ haladásra képtelen képviselői, akik az elbeszélésekben ironikus megjelenítést nyernek. A bevezető szöveg ismeretének hiányában igencsak elbizonytalanodnánk a szövegekben a kétlábú szarvasok megjelenése során. A vékonyka elbeszélésfüzet természetesen nem igazíthat el az iszlám világban, a fordító ad ugyan néhány útmutatót, de előttem például titok maradt, hogy mennyiben változtat a férfiak társadalmi pozícióján a fejük köré tekert turbán színe.

Azt viszont látom, hogy az ő világukban is jelen van a becsületesség, az irigység, a nyerészkedés, az álnokság, a kapzsiság, aminek még a vallási előírások sem szabhatnak gátat. Az egyik elbeszélés hőse például alagutat ás egy odvas fa alá, ahol éjszakánként fényt gyújt, az isteni látomásnak hírét viszik, majd özönleni kezdenek a zarándokok, velük együtt az adományok és ajándékok. A leleményes ficsúr bevétele messze túlszárnyalja apja becsületesen megkeresett jövedelmét. Máshol egy kereskedő azt tanácsolja a nála fiatalabbaknak, hogy ne ódzkodjanak borral kereskedni, noha tiltja a vallásuk, ám ha kereslet mutatkozik rá, minden mutatkozó jövedelmet meg kell ragadni.

Van egy ocsmány szokásuk is, szeretnek bolondot csinálni az emberekből. Ez odáig vezet, hogy az ok nélkül zaklatottak elmenekülnek a településekről, vagy bezárkóznak házukba, és soha többé nem lépnek ki a kapun kívülre. A hosszú, ugyanazt a motívumot ismétlő elbeszélés már majdnem elvérzik az unalom mezején, amikor az elbeszélő parányit csavarint a történésen: egy illetőt egy teljesen értelmetlen szó ismétlésével gúnyolnak, mire az a bíróhoz fordul. Más megoldás híján a bíró leveszi róla a jelentés nélküli gúnynevet, és magára irányítja a csúfolódók indulatát. Ekkor derül ki, hogy nem a gúnyolódás tárgya és alanya a fontos az unatkozó közösség számára, hanem hogy legyen egy bolondja a falunak, akit gúnyolhatnak. Egy másik történetben egy asztalon felejtett, újságpapírral letakart szemüveg a galiba okozója, amely hat éven át húzódó szellemi tortúrába torkollott, a szemüveg tulajdonosa azzal ugratta barátját, hogy folytonosan üzengetett neki, hogy adja vissza a véletlenül eltulajdonított okulárét. Itt leshető meg az azeri anekdotikus próza jellegzetessége: minimális cselekmény, hosszan elnyújtott, ugyanazt a témát variáló mese, amelynek, mire a végére érünk, nincs is valódi csattanója.

Az iszlám városban semmit sem lehet eltitkolni. „Ha valaki otthon este négyszemközt említ valamit a feleségének, reggelre mindenki tudja.” A mindenki tudja annyit jelent, hogy senki sem tudja pontosan, vagyis a közösség kitalál dolgokat. A szóbeszéd az egyszerű nép egyedüli szórakozása. A nép között pedig ugyanúgy vannak becsületesek és becstelenek, jobb vagy rosszabb sorsúak, hatalmas szívűek és fukarok, a természet ügyeiben jártasak és a hit ösvényéről eltévelyedtek, mint bárhol máshol a földgolyón.

A természet egzotikumából nem jön át semmi a magyar olvasó számára, hiszen az az elbeszélő természetes környezete, ezért nem sokat törődik vele, a szokásvilágról már többet elárul, így ideig-óráig mi is otthon érezzük magunkat a turbános, szakállukat hennával festő férfiak és a lefátyolozott nők közt, ahol egyaránt előfordul a kecskebőr csizma és az ezüstgombos sétapálca. A perpatvarokban még a husáng is. Mintha hurok került volna az idő folytonosságára.

 

Ebdürrehim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején. Fordította: Kenessey Mária. Napkút Kiadó, Budapest, 2020

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)