Megtörtént, elmúlt. Magas fa árnyékában árulják
a paradicsomot, és láttam, hogy jó. Édes, savanyú.
Emlékszünk rá, akár a piros csizma nyomára a hóban.
Megtörtént, elmúlt. A nap jelentéktelen
zugai harántsugaras tájakká szélesednek,
urának intő vesszeje terebélyes fa, madarainak
törpe röppenése legyintést mintázó szárnyak
kőbe szólítása, pillanatai órák kondulásait kívánják
maguknak és töredékeink örök maradását kérik.
Maradnánk. Bocsánatba szólított föloldozással,
föloldozásba szólított reménnyel, reménybe szólított
hittel. Talán visszaszól. A lomb suhogása a szélnek.
Megtörtént, elmúlt. A megélés ráncai ezek,
a kétség savója, hogy nem találod? Apró
ujjacskák megfogó kézként, bársonyos talpak döngő
csizmákként lépnek hivatalba, kikövetelni a toporzékolást.
Miért nem a vízen járás talpai ők, az érintés ujjai.
És megássák a hiányt. Mi az nekünk. Mi az nekik.
Hosszúság és szélesség, mélység és magasság.
Megtörtént, elmúlt. Magas fa árnyékában árulják
a paradicsomot, és láttam, hogy jó. Édes, savanyú.
Emlékszünk rá, akár a piros csizma nyomára a hóban.
Ütjük is a bottal, abból a fából. Mosolygok vonallal
hasított számmal, á, bé a sarka, magasba rántva, ától
a béig futok a szakasszal végtelent toldani, híd lesz
tehozzád, mi elér a szádig. Mosolyogj azzal, ami egyenes.
Ha elindultok a séta fehér napján, ráncokat
látni, melyek fölnevelnek, legyen nálatok
szentség, amit megfog a kéz, majd elenged.
Apám ráncaival párhuzamos vagyok, egyszerre
húznak, tartanak, emelnek, akkor már hol
toporogni, melyik kékre vésni törpe röppenést,
magasan, hej, de magasan végre, míg hetedíziglent
üt az óra, szürkét az égnek. Álomnak szín ez.
Számoknak egyre megy. Itt, a mindörökben.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)