Durica Katarína élete eléggé sokszínű, mindamellett, hogy megírta legújabb kötetét, családanyaként, feleségként, barátként és házvezetőnőként is helyt kell állnia a mindennapokban. Legújabb kötetéről, a A városi rókák bundájáról, és a Rendes lányok csendben sírnak című művének színházi adaptációjáról kérdeztük a jelenleg Brüsszelben élő írónőt.
– Hogyan éled meg a brüsszeli mindennapokat? Miben más ott az élet, mint itthon?
– Tavaly augusztusban költöztünk ki a férjemmel és a három kicsi gyerekünkkel Brüsszelbe. Megérkeztünk egy szinte teljesen üres házba, fiamnak elkezdődött az iskola, lányunk oviba ment, a kisbabánk pedig negyven percenként szopizott éjszakánként. Kemény indulás volt, a férjem sokat utazott, sokat voltam egyedül a gyerekkel. Mire beállt a rendszer, megismertem a környéket, felfedeztük a közeli játszótereket, éttermeket, akkor jött a vírus, és leállt a társasági élet. Kialakítottuk az itteni otthonunkat, a gyerekeinknek lettek ovis, iskolás barátaik, és végre már itt is lehet ide-oda menni. Most kezdődik a brüsszeli kaland! A második hullám árnyékában. Amikor márciusban lezárták a határokat és a várost, akkor ismerkedtünk meg igazán a szomszédokkal. Míg az otthoni barátaink, rokonaink közül sokan anyagi bizonytalanságba kerültek, munkahelyeket veszítettek el, csökkent a bevételük, frusztráltabbak lettek, aggódtak, addig az itt élők nyugodtak voltak és kipihentek. A belga kormány bizonyos szegmensek munkavállalóit a fizetésük hetven százalékával kompenzálta, sokan még örültek is, hogy otthon vannak a családjukkal.
– Milyen körülmények között sikerült megírni az új kötetet?
– Az új regényem (A városi rókák bundája) története már a Rendes lányok… leadása óta a fejemben motoszkált. Várandós voltam a kislányunkkal, amikor anyagot gyűjtöttem, jegyzeteltem, interjúkat készítettem. Aztán a jegyzetekből egyre több lett, és egy adott ponton azt mondtam, hogy a karantén termékennyé tett. Először sokként ért, nem tudtam, hogyan fogjuk menedzselni a dolgainkat. A házimunkában, a mosás-főzéstakarításban van segítségünk, szerencsére. Ha ezek a feladatok rám maradtak volna, akkor sosem írom meg az új regényt. Sok barátnőmet eltemet a háztartás körüli láthatatlan munka, nincs idejük, erejük a saját dolgaikkal foglalkozni. Amikor kiköltöztünk Brüsszelbe, elkezdtem írni, mi mennyi időt vesz el: szennyes szétválogatása, mosás beindítása, teregetés, ruhák összehajtogatása, takarítás, reggeli elkészítése, asztal lepucolás minden étkezés után, mosogatás, mosogatógépbe ki-bepakolás, bevásárlás, tanszerek beszerzése, a gyerekek körül dolgok... A háztartás, egy otthon működtetése felér egy menedzseri pozícióval. Fontos erről beszélni, mert ez az egyik oka annak, hogy csupa férfi író szerepel a tankönyvekben. Míg ők háborítatlanul írtak, addig a feleségeik végezték a kulimunkát. Márai Sándor feleségének, Lolának a történetét Ötvös Anna írta meg, amiből kiderül, hogy Lola nagyszerűen írt, de betemették a férje kiszolgálása körüli feladatok. Én nem akartam így járni. Kiszerveztem pár feladatot és nekifogtam a regénynek.
– Hogyan tudnád jellemezni a megjelenő könyvet? Milyen motívumokkal dolgoztál?
– Az alaptörténet szerint egy Brüsszelben élő diplomatafeleség házvezetőnőt keres. Talál egy fiatal gömöri lányt, aki beköltözik az otthonukba. A lány mindenképp akarja a munkát, még azt is letagadja, hogy gyereke van, annyira szüksége van a pénzre. Aztán egy bosszúpornó, vagyis egy titokban felvett szexjelenet körül bonyolódik a történet. Európai parlamenti képviselők, magyar, szlovák, roma prostituáltakat használó eurokraták – ők mind benne vannak a regényben. Hónapokig kutattam, érintettekkel beszélgettem, és a prostitúcióra kényszerítést jártam körül minden oldaláról.
– Mennyire hasonul a téma az eddig megjelent műveidhez?
– Az új regényemben is nők vannak a fókuszban. Szlovákiai magyar nők, traumákkal teli múltjukkal, egészségtelen viselkedési mintáikkal. A szexuális kizsákmányolást mutatja meg az áldozat, a túlélők szemszögéből. Azt, hogy egy férfi prostituálthoz megy, számos filmben láttuk már, rengeteg regényben olvastuk, de mit érez egy nő, akit így használnak, hogy került ebbe a helyzetbe, és milyen ez az ördögi kör, ahonnan esélye sincs elmenekülni, ezeket a kérdéseket szerettem volna körüljárni.
– Milyen inspiráló faktorokkal dolgoztál? Mi volt az, ami ihletet adott?
– Néha olvasok vagy hallok egy történetet, ami annyira felbosszant, hogy muszáj utánamennem. Az igazságtalanság érzete nem ereszt. Beszéltem egy fiatal gömöri lánnyal, akit titokban levideózott a szerelme, és onnantól azzal a felvétellel zsarolta. „Megmutatom a szüleidnek, felteszem a facebookra, az iskoládban mindenki látni fogja, milyen vagy.” Ilyeneket mondott neki. Aztán prostitúcióra kényszerítette. A lány az elején annyira félt, hogy valóban kikerül a felvétel a netre, hogy igent mondott. Aztán a férfi eladta őt külföldre, ahol hetekig egy pincében tartották. Dühös voltam, amikor megismertem a történetét. Kiderült, hogy távolról sem egyedi dolog ez. Sokan vannak, akik Kelet-Szlovákiából vagy Magyarországról így lesznek prostituáltak.
– A Rendes lányok csendben sírnak regényedből színpadi művet készítenek a Vígszínházban. Hogyan érintett téged ez a hír? Egyáltalán hogyan jött az ötlet?
– A Vígszínház fődramaturgjával, Kovács Krisztinával tavaly ismerkedtünk meg, olvasta és érdekesnek találta a regényt. Sokat beszéltünk róla, a dunaszerdahelyi 90-es évek eseményeit sorra kiveséztük. Számos történetet osztottam meg vele, amelyeket a regényemet megelőző kutatómunka alatt hallottam. Csomó olyan részlet van, ami nem került bele a regénybe, de a fejemben még tovább élt, ezek nagy részét elmeséltem Krisztinának. Várandós voltam, amikor megismerkedtünk, Krisztina pár hónapos kislánya ott játszott körülöttünk a beszélgetések alatt. Sok minden előjött, a női életszakaszok nagy kérdéseit is végigbeszéltük. Ez egy erős, női történet.
– Már tudod, milyen formában és hogyan fogják kivitelezni a darabot?
– A Vígszínházban az új igazgató, Rudolf Péter jelentette be, hogy Paczolay Béla adaptálja a regényt színpadra, Kovács Krisztina dramaturggal közösen írják. A szereposztás is ígéretes: Kútvölgyi Erzsébet, Balázsovits Edit, Márkus Luca.
– Mi lesz a következő, amiről írni fogsz? Vannak már ötletek?
– A kézirat leadása után van egy időszak, amikor nem nyúlok a laptophoz. Nem írok egy sort sem, e-mailt sem, semmit. Teli vagyok. Úgy érzem, élnem kell, hogy az „élet és irodalom” párosból kimaradt az élet. Most ezt az időszakot élem. Barátokkal találkozunk, sétálunk, biciklizünk, készülök a bemutatókra, az olvasókkal való találkozókra. Az írás magányos műfaj, ül az író egy üres szobában, üres word dokumentum előtt a csendben, és ír, újra ír, újra és újra ír. Most élvezem az életet!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)