– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.
– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?
– Görög – mondta a férfi.
Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.
– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.
– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.
– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?
– Görög – mondta a férfi.
Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.
– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.
Még mindig kétségeim voltak.
– Zenész vagyok – mondta. Az okostelefonján babrált. – Íme – mutatta. – Ez vagyok én.
Saját honlapja volt, és díjakat nyert világszerte. Összehasonlítottam a honlapon szereplő személyt a mellettem ülő személlyel. Ugyanaz volt.
– Gratulálok – mondtam.
– Ugyan, semmi – mentegetőzött zavartan. – Csak éppen elfogyott a pénzem.
– Szívesen meghívom egy italra – válaszoltam. – Vagy akár kettőre is.
Baráti mosollyal fogadta.
– Vannak még tiszta szívű emberek – mondta.
– Szeretem a művészetet – mondtam.
– Hát még én – mondta Máriusz. – Odáig vagyok érte.
Meghívtam kettő sörre. A második mellé unikumot is kért.
– A művészet csodálatos – mondta Máriusz.
– Szerintem is – mondtam.
Aztán elmentem vécére. A piszoárral szemben maszatoltam, amikor meghallottam a hangot.
– Ne higgy neki! – mondta a hang. – Szélhámos.
– Kicsoda? Máriusz? – kérdeztem.
– Ő hát – mondta a hang.
Befejeztem a dolgom. Meghúzkodtam magam, az utolsó csöppig. A mosdórészben várt a hang tulajdonosa. Magas, szikár férfi. Régi, amerikai filmek ugrottak be. A címek nem, csak a képsorok.
– Láttam a honlapot – mondtam.
– Valóban hasonlít – mondta. – De nem ő az.
Álltunk még kicsit a tükör előtt.
– Részeg vagy – mondta.
– Kocsmában vagyunk – szögeztem le.
A szikár férfi elővett egy rendőrségi igazolványt. Megmutatta, aztán visszatette a farzsebébe.
– Hónapok óta követjük – mondta. – Szélhámos.
Úgy éreztem, hogy kiraboltak.
– Gyere, fizetek valamit – mondta.
Leültünk a zenegéppel szemközti sarokba. Máriusz szomorúan pislogott felém a pult mellől. Úgy láttam, nincs mit innia. A szikár nyomozó föltárta a bizonyítékot. Fényképeket mutatott Máriuszról, amelyek a körúti kocsmákban készültek. Meggyőzőek voltak.
– De miért nem kapják el? – kíváncsiskodtam.
– Tetten akarjuk éri – válaszolta a nyomozó.
– Akkor miért szólított meg a nyomozó úr? – kérdeztem. – Lehet, hogy Máriusz ki akart rabolni!
– Túl részeg vagy – mondta a nyomozó. – Veszélyes.
Nem értettem, mi ebben a veszélyes. Máriusz közben a zenegépbe dobott egy százast, amit német fiataloktól kunyerált. Hihetetlen jazz hangzott föl. Máriusz elegánsan körbenézett. Ért hozzá, döbbentem rá.
– Kamu – mondta a nyomozó. – Több millióan szeretik a jazzt.
Máriusz szórakoztatóbb volt, mint a nyomozó. Szívesen meghívtam volna pár italra, de elfogyott a pénzem.
– Kérsz még sört? – kérdezte a nyomozó.
Bánatosan bólintottam.
– Meg egy unikumot – tettem hozzá.
A nyomozó a pult felé indult, aztán meggondolta magát, és újra vécére ment. Máriusz kiszúrta, hogy egyedül vagyok. Az asztalhoz telepedett. Büszkének és önérzetesnek tűnt.
– Azt hajtogatja, hogy részeg vagy, igaz? – kérdezte Máriusz.
– Igen – válaszoltam.
Máriusz sokat sejtetően fölhúzta a szemöldökét.
– Szélhámos – mondta.
– A nyomozó? – kérdeztem.
– Dehogy nyomozó – mondta Máriusz. – Szélhámos.
– A rendőrségi igazolvány – mondtam.
– Hamisítvány – ingatta a fejét Máriusz.
– Láttam a képeket – mondtam.
Máriusz nagyot sóhajtott.
– Valamit be kell vallanom – szuszogta.
Megfogta a csuklómat és megszorította.
– Csak nyugodtan – mondtam.
Úgy éreztem, ehhez joga van. Máriusz várt három másodpercet. Bánatosan nézett.
– Túl sokat iszom – ismerte be. – A koncertek után rendszeresen látogatom a nonstop bárokat. Ennyi a bűnöm.
– De a fényképek – bizalmatlankodtam.
– Ha-ha-ha! – nevetett Máriusz. – Ha-ha-ha-ha!
A német fiatalok minket bámultak. Máriusz feléjük fordult. Magabiztos, koncerttermi mosollyal. Koccintásra emelte a poharát. A németek visszaemelték a sajátjukat.
– Szélhámos – mondta Máriusz. – Bélának hívják. Kovács Bélának. A Király utcában lakik.
– De a fényképek – mondtam újra.
– Okostelefonnal készíti őket – válaszolta Máriusz. Fölemelte a mutatóujját. – Bárkiről, aki nem elég szimpatikus. Aztán eljátssza az ócska játékait.
Fölidéztem a fotókat. Máriuszt ábrázolták, amikor italt rendel, táncol vagy szóba elegyedik másokkal.
– Nem is tudom – mondtam.
Máriusz hátratolta a székét.
– A következő számot neked küldöm – ígérte.
A nyomozó felém tartott a sörrel meg az unikummal. Az asztalra helyezte őket, aztán Máriusz felé indult. Váltottak pár szót. Hevesen gesztikuláltak. Hirtelen fölharsant a zenegép. Lehúztam az unikumot. Csodálatos, földöntúli zenét hallottam.
(Karantének)
{K1}