Egy kis kertben, egy kis házban, ahol ajtó nyílik a világra, ahol ismét meg lehet tanulni az esők közeledtét. Ahonnan kiugraszt a hirtelen támadó nyári vihar, hogy beszedjem a száradó ruhát. Ahonnan kicsalogat a kacér zivatar, hogy ne egyedül nevessen bugyborékosan a fák levelein.
„Az esőt tudni, hallani lehet előre, megérezni az erdő szagából, tudni a szelek irányából, hallani az állatok nyugtalanságából és a madarak hangjából. […] A keleti szél mindig csöndes esőt hoz, a déli meleget, a nyugati nagy-cseppeset, az északi metszőt. Tavasszal a jégesők gyakoriak, októberben az ónos eső a legtöbb, novemberben pedig haragos-eső esik. Nyári hajnalokon rövid, zizzenős esők esnek, de mire fölkel a Nap, nyomát sem látni a víznek. Télen ritkán esik az eső, és ha esik is, lucskossá változtatja a havat” – írja Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék című kötetének Amália és az esők fejezetében.
Van valami valóban boszorkányos az időjóslásban! Nem a népi hiedelmek cáfolhatatlanul varázslatos gyakorlatára gondolok, vagyis nem kizárólag arra, bár kétségkívül működő és nem elhanyagolható az égi eseményeken, állatok viselkedésén, hőmérséklet-változáson, csapadékingadozáson, széljáráson, valamint egyéb természeti és néha társadalmi jelenségeken alapuló megfigyelések relevanciája.
A faluban, ahol felnőttem, mindenki tudja, honnan milyen eső érkezik. Ha például a Hargita burkolózik súlyos viharfelhőkbe, biztosan nem kerül el minket sem az égszakadás, Naskalat felől viszont mindig elkanyarodik és megkímél az ítéletidő. Emlékszem, gyerekként milyen büszkeséggel töltött el, amikor végre én is megtanultam megállapítani!
Bensőségesen ismerős kapcsolat van a természeti ember és az időjárás között, amit a jóslás esetleges kudarca sem gyengíthet. Tudjuk mi azt, hogy milyen idő lett volna, s hogy mégsem lett, hát nem a hibánk! Méltatlankodás helyett inkább megfigyeljük, milyen újabb következtetéseket vonhatunk le az anomáliákból.
Bár nagyon is érdekel a népi hiedelemvilág, és talán nem is elválasztható az egyéni tapasztalatoktól, most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem az időjóslás egy még személyesebb aspektusáról: a vágyról, hogy részt vehessek benne. Hogy közel lehessek eléggé, hogy érezzem az arcomon a szelet, az eső ízét, a köd gomolygó illatát, a közeledő viharfellegek sistergő hangját.
Egy kis kertben, egy kis házban, ahol ajtó nyílik a világra, ahol ismét meg lehet tanulni az esők közeledtét. Ahonnan kiugraszt a hirtelen támadó nyári vihar, hogy beszedjem a száradó ruhát. Ahonnan kicsalogat a kacér zivatar, hogy ne egyedül nevessen bugyborékosan a fák levelein. És aztán: „Az esővel sokféleképpen lehet játszani. Amália sosem bújik a kunyhójába, amikor esni kezd, hanem kiáll a Páfrányos Tisztásra és játszik. Először csak azt figyeli, hogy mi történik körülötte: élvezi, ahogy az eső végigcsorog a fák ágain és levelein, végigfut a törzseken, le, egészen a földig, s onnan, mint egy patak, lezúdul a völgybe. Nézegeti a páfrányokat, ahogyan mélyeket lélegeznek, mozgatják levélkarjaikat, örülnek a vízcseppeknek. Ezután kezdődik az igazi játék: felemeli tenyerét, esővizet gyűjt bele, megmosakszik benne, az ég felé fordítja arcát, kicsücsöríti száját, két kezéből iszik néhány korty esővizet. Órákig is elnézegeti, hogyan ugrálnak tenyeréből magasra a csöppek…”
Minden esők természete, hogy megbabonázza az embert, ha engedi.
Nem is tudok meghittebbet elképzelni, mint végre bejönni a kis házba, csergébe burkolózva megszáradni, hallgatni a tetőn doboló záport, a kályhában duruzsoló tüzet, a sutban doromboló macskát, s figyelni a táncoló árnyakat a falon.
Hát mégis lehet otthon lenni a világban!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)