Miroslav Krleža (1893–1981) magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát jelentetett meg róla Lőkös István irodalomtörténész. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A terjedelmes, száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete tervezi megjelentetni.
Miroslav Krleža (1893–1981) magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát jelentetett meg róla Lőkös István irodalomtörténész. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A terjedelmes, száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete tervezi megjelentetni.
Krležáról a szerző még debreceni egyetemistaként (az ötvenes évek elején) hallott először, amikor magyarul alig valami jelent meg tőle, s a két ország között elmérgesedett viszony miatt nem is lehetett számítani áttörésre. Ez indította arra, hogy horvátul kezdjen tanulni, ami esetében, a ruszisztika hallgatójaként, viszonylag könnyen ment. Sajnálkozik, hogy a hatvanas-hetvenes években nem készíthetett hangfelvételt az írófejedelemmel folytatott beszélgetésekről; nem volt szokás akkoriban, hogy egy fiatal, magyar főiskolai asszisztens magnóval és mikrofonnal felszerelkezve keljen útra egy másik országba. Két évtizeden át járt az íróhoz Zágrábba, hol az otthonában, a belvároshoz közeli Gvozdon, hol a lexikográfiai intézetben találkoztak, de előfordult, hogy betértek a városi kávéházba vagy valamely étterembe. Ilyenkor a házigazda autójába ültek, kezdetben nagy fekete Chevrolet-ba, aztán Mercedesbe, amelyhez sofőr is dukált.
Az ifjú irodalmár a színházi (Glembay Ltd. a Nemzeti Színházban 1958-ban), illetve az első olvasmányélmények hatására levelet írt Krležának, a lexikográfiai intézet zágrábi vezetőjének. Kérdéses volt, hogy szóba áll-e vele a címzett? Nagy örömére igen, és rögtön fölajánlotta: keresse föl, ha Zágrábban jár. E levél félig horvátul, félig magyar nyelven íródott. Az eleje géppel, a másik része kézzel, tökéletes magyarsággal: „Kedves Lőkös, bocsássa meg kérem az én szegény és szánalmas magyarságomat, de úgy érzem, hogy mégis okvetlenül magyarul kellett volna, hogy feleljek a maga spontán és szimpatikus levelére, de sajnos nem voltam elég bátor, hogy reszkírozzam ezt a veszélyes kalandot. Legőszintébb üdvözlettel: M. Krleža. Zgb, 18. XI. 1960.” Az író később, a személyes találkozások során is ragaszkodott hozzá, hogy magyarul társalogjanak.
A magyar vendég az első zágrábi útja során bejelentés nélkül tért be a lexikográfiai intézetbe, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. A váratlan találkozást így írja le Lőkös: „Jó napot, Lőkös, örülök, hogy itt van Zágrábban, üljön le, kérem.” „Dobar dan” – köszönt vissza Lőkös, mire a reakció: „Mit dobar dan, beszéljen, kérem, magyarul!” Máskor is így fordult látogatójához: „Beszéljen, kérem, magyarul, kevés alkalmam van megszólalni a maga anyanyelvén.”
Krleža ebédre invitálta saját házába, ahol főként az író fiatalkoráról esett szó, Pécsről, ahova középiskolába járt és a pesti Ludovikáról, ahol az előírt négy év helyett csak kettőt töltött. Az előzékeny házigazdát a magyar társadalmi, politikai viszonyok is érdekelték, akárcsak az irodalmi élet az ’56-os forradalom után. Rákérdezett Németh Lászlóra, Illyés Gyulára, Déry Tiborra és másokra. Méltatta Németh Lászlót, aki dicsérően írt Krleža Ady-esszéjéről és a Glembayokról. Minden egyes alkalommal elmaradhatatlan beszédtéma lett kettejük közt a nyolc évszázados magyar–horvát együttélés, amely az illírizmustól egészen 1918-ig tarott, s kitörölhetetlen a két nép közös történelméből. „Lesz még jobb is a viszony!” – reagált Krleža, célozva a napi politikai eseményekre.
Közben a kulináris élvezeteknek is átadták magukat, köszönhetően a magyar szakácsnő főztjének. Katarina Farkaš (Farkas Katalin) mentegetőzött ugyan, hogy csak kacsahús van a háznál, de előételnek készített zöldséglevest, sőt palacsintát is sütött magyarosan. A háziasszony Varasdról szegődött zágrábi szolgálatra, s büszkén újságolta: ősei magyarok. Máskor is előfordult, hogy magyar specialitásokkal rukkolt elő, avagy zagorjei struklét (rétesfélét) sütött, amihez Krleža hozzáfűzte: Pécsett és Pesten szerette az ottani réteseket, de az igazi kedvenc a krémes volt.
A fiatal irodalomtörténész hol a hosszas vonatozást választotta, hol Škoda autójával kelt útra Egerből Zágrábba. Minden egyes találkozásuk könyvajándékkal zárult. Kettejük eszmecseréje során Eliza Gerner, alias Gerner Erzsébet színésznőről is szó esett, aki bejáratos volt a gvozdi villába. A horvát színpadi legenda nyelvtudásának köszönhetően (a soknemzetiségű Vajdaságban, Zomborban született) magyar és német tragikaként is fellépett színpadon, szerepelt filmekben, televíziós műsorokban, irodalmi esteken. Íróként is jegyzik, több életrajzi ihletésű, főként színházi témájú könyv szerzője. Az Oproštaj s Gvozdom (Búcsú a Gvozdtól) címmel 1993-ban megjelent munkájában (miután Krleža és párja, Bella is távozott az élők sorából) megörökítette a családhoz fűződő bensőséges kapcsolatát. Bellával egyébként kolléganők voltak, őt is színészi tehetséggel áldotta meg a sors. Erzsébet több Glembay-drámában is játszott a zágrábi Nemzeti Színházban, amelynek azután lett állandó tagja, hogy 1948-ban elvégezte a teátrum stúdióját. Előtte, a háborús években Pesten közgazdászként diplomázott. Krleža rendre magyar dolgokról kérdezte őt is, miközben házigazdaként tanújelét adta, hogy minden bornál többre tartja a badacsonyi kéknyelűt.
Lőkös baráti vagy még inkább munkalátogatásai folytatódtak a forrongó horvátországi hetvenes években, s tartottak 1981-ig, Krleža haláláig. Az 1971-es horvát tavasz idején arról is szót váltottak, hogy a szovjet birodalom feje, Brezsnyev késznek mutatkozott „baráti segítséget nyújtani az ellenforradalmi készülődés leveréséhez”. Erre hál’ Istennek nem került sor, arra viszont igen, hogy a megmozdulások vezetőit (köztük a későbbi köztársasági elnököt, Franjo Tuđmant) börtönbe zárják. Krleža fáradhatatlanul beszélt magyarországi élményeiről, a diákévekről, arról, hogy a nagy háború idején bejárta Baranyát, Esztergomot, a budai Svábhegyet és a távolabbi Tátra magaslatait, miközben borjúját (katonai hátizsákját – a szerk.) teletömte könyvekkel, amelyeket még őrségben is fellapozott, miközben az Európa politikai és kulturális együttélés fényesnek hitt, ám sok tekintetben hamisnak bizonyult illúzióját ringatta magában.
Amikor az alkalmi kérdező a drámák és regények szereplőinek a valódiságát, alteregóját tudakolta, az író így felelt: „Ez fölösleges dolog… Ön egy detektív… Valóban fölhasználtam fiatalságom pécsi és ludovikás élményeit, …ám változtattam is rajtuk, ahogy azt a cselekmény belső szerkezete megkívánta.” Realisztikusan ír viszont az 1947-es magyarországi látogatásáról, ahova a jugoszláv kulturális küldöttség tagjaként tért vissza. Igaz, az így született útirajz is tele van meditatív elemekkel, nem kevésbé politikai kitekintéssel. A szépíró tehetsége bontakozik ki abban, ahogy rácsodálkozik a változó világra, miközben megnyugvással konstatálja: áll még az elegáns Nádor Szálló, a Király utcában megvan a Caflisch cukrászda, aztán, továbbmenve, a négytornyú katedrális vagy a régi ábrándos séták emlékét idéző gesztenye- és platánsorok.
Az érdeklődőt családi titkaiba is beavatta, mesélt apjáról, anyjáról és külön Teréz nagymamájáról, aki Varasdról költözött hozzájuk. Az ő famíliája nagykanizsai, ükanyját Hunyadinak hívták. Nagyanyjában a muraközi népéletet és mentalitást ismerte meg, az ízes és kifejező káj nyelvjárást, amelyen a mama a népmeséit, mondáit adta elő, s amelyen az író a fő művei közt számontartott (Ady kurucverseit idéző) balladái születtek. Az Ady-hatásról ezt mondta: „Tudja, abban az időben sokat olvastam már Adyt, ismertem Jászi radikalizmusát, és tudtam, hogy mindketten hívei a dunai népek megbékélésének. Valóban mélyen hatott rám pl. A Duna vallomása c. Ady-vers.” S amihez még mi tehetjük hozzá: briliáns az Ady Sírni, sírni, sírni (Jecati, jecati, jecati) című versének Krleža által jegyzett horvát fordítása. Ennek kezdősorai is érzékeltetik, mennyire sikerült visszaadnia a költemény hangulatát: „Čekati, dok se jave zvona noći, / kako će žalobna povorka proći.” (Eredetiben: „Várni, ha éjfélt üt az óra, / Egy közeledő koporsóra.”) És a záró két sor: „Testament pisati, očajno klecati, / i tako jecati, jecati, jecati.” („Testamentumot, szörnyűt írni, / És sírni, sírni, sírni, sírni.”)
Lőkös igazi komparatistaként tovább kutakodva Ady Krležára gyakorolt hatásáról, a horvát író-költő balladáiból idézi azokat a sorokat, amelyek szinte szállóigévé váltak a horvátoknál. A kétsoros versszakokban (ez is Ady-hatás) arról esik szó, hogy a jobbágynak mindig is robotolnia kell, soha nem történhet meg, hogy ne kelljen katonának vonulnia. És akkor az ominózus passzus a szóismétléssel: „Nigdar ni tak bilo, da ni nekak bilo, / pak ni vezda nebu, da nam nekak nebu”. (Szabad fordításban: sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna, és most sem lesz úgy, hogy valahogy ne legyen.) Krleža minderre elérzékenyülve csak ennyit mondott magyarul: „Valóban szimpatikus a maga hipotézise. Tudja, tudatom mélyéről előtörnek a sokat olvasott Ady képei, motívumai.” Ugyanezt mondhatta volna a Nyugat költőjének a zsoltáros énekeiről, bibliai témáiról (így A vér és arany című ismert vers kapcsán), amelyek szintén visszaköszönnek nála.
A búcsúlátogatást külön részletességgel írja le az emlékező. 1981 augusztusában járunk, s Krleža most is csak magyarul beszél. 1942-ben írja naplójában: „A magyar a fejemben él, ahol egész emeleteket, erkélyeket, ablakokat […] foglal el. Ezzel a vendéggel, lakótárssal élek negyven éve otthonomban, együtt a zsandárjaival és grófjaival, a háborúkkal, a politikával, amely különböző kalandokba sodort. Képtelen vagyok kitérni előlük.” Ezzel összefüggésben munkásságának egyik méltatója (Vlado Čerina) még életében megjegyezte: egyetlen sort sem írt le olyan melegséggel, mint a magyarokról, akiknek a részéről pedig számos megaláztatás érte diák korában. Lőkös ezen közbevetésére könny szökött Krleža szemébe. Mi más ez, ha nem egy idős, 88 éves ember szentimentalizmusa, ambivalenciája, amely a gyűlöllek és szeretlek két véglete közt mozog?
Lőkös a forró augusztusi napon, az utolsó találkozáskor is többet citált az író műveiből, megnyilatkozásaiból, mire jött a válasz: „Amíg hatvan év múltán is esszéket, novellákat, regényeket és verseket idéznek, azt jelenti, hogy nem adtuk át a lelkünket az ördögnek.” Aztán még hozzátette: szeretné, ha a „hungarikum” könyveit kiadnák „ott fönn Pesten”, hisz ahogy ismételten fogalmazott: „Ne felejtse, már többször mondtam magának, közöttünk csak egy patak folyik, a Dráva, és nem nehéz hidakat építeni a Dráván.”
És tegyük hozzá: a másik határfolyón, a Murán…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)