„Hogy vagy?”
Mint Ádám, mikor megtudta, hogy csak
karanténban voltak, és mára már másfél
milliárdan úgy hiszik, hogy a nudizmusnak élt,
persze ez történeti groteszk, és itt azért
is nem történelem, mert nincs tény, és fölötte
nem kenyér, hanem a tört értelem fogyasztható.
Hogy vagy?
Megannyiszor kérdezgetjük, hogy vagy?
Ha ennek titkát tudnám, barátaim,
magamból kettőt teremtenék. Ezen úton
pedig értelmét vesztené a párját ritkítja
megfogalmazás, ugyanakkor szárnyra kapna
a magát gyarapítja. Párkapcsolati téren
kusza szálakhoz vezetne, de a hölgy is azt
mondta, nehéz eset.
Persze ez csupán fikció,
hisz a római cserkészcsoport tiltja az efféle
megvalósításokat. Mondván, „a Teremtő”…
A teremtőjét egyetlennek… Nos, de vissza a
céltudatos, egyetlen személy lelki és testi
állapotának egyvelegét fürkésző kérdéshez:
„Hogy vagy?”
Mint Ádám, mikor megtudta, hogy csak
karanténban voltak, és mára már másfél
milliárdan úgy hiszik, hogy a nudizmusnak élt,
persze ez történeti groteszk, és itt azért
is nem történelem, mert nincs tény, és fölötte
nem kenyér, hanem a tört értelem fogyasztható.
Nem is csodálkozhatunk, hisz szegény Ádámnak
nem volt gyerekkora, se múltja, őt csak megteremtették.
Felnőttnek. Emléknélkülinek.
Így hát javaslom a napok elmélabúzott
perceire a következő választ:
mint Ádám, kinek múltja nincs, úgy vagyok.
Névtelen színek
Az ablakok nem könnyeznek napfényt.
Az emberek mindig szívnak,
csak tetszik nekik az illúzió és a giccs.
a tavaszi napfénnyel.
Az ábrándok kerekdedsége szebb.
Álmaim fekete-fehérek, mint egy régi fi lm,
így hát valótlan, hogy az álom színes.
Reggelem sárga irigysége éjszakámnak.
A mélabú lila. A kedvem egy előző esti borszínű poharat
öblít. Némán és szürkén vizet öntök belé,
melyben a névtelen színek különbnek látszanak.
Gyermekkor
Na látod, felnőttünk. Én már a
szakállat is kipróbáltam, te pedig
előszeretettel használod magadra értve
a nő fogalmát.
Vannak most már gyermek-
és fiatalkori emlékeink.
Úgy éled meg zűrös napjaid,
mint aki előre hozta negyvenéves korát,
mondván, azt érzem, kiégtem.
Hidd el nekem, csak azok a gyertyák szépek,
melyek meg is vannak gyújtva,
ne aludj ki mindenféle lágy
lebbel járó szélnek.
Örök kód
Most már összeillünk, akár a szoba
csöndje a benne lakó sötétséggel.
Alattam recseg az ágy, én
ezt hívom kényelemnek.
Olyan vagy, akár a
sötétítő elhúzása éjjel a negyedik
emeleten. Indokolatlan a létezésed.
Az örök kód, fénylő és elalvó
ablakok rengetege.
Reggelre kékké fakul a fekete égbolt,
mint korrektor, úgy szárad rá a nappal
azokra a pillanatokra, melyekre
most már nem emlékszünk tisztán,
de tudjuk, nyomokban éjjelt tartalmaztak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)