Bérdi Máté | A vízesés titka

Bérdi Máté 2021. január 08., 01:40

Magyaregregy lakói (...) mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.

Fekti Vera: Vallomások a vízről III.

A Hold sejtelmes fénnyel világította meg a Mecsek sötét erdejét. A kísérteties csendet csak a tücskök ciripelése törte meg. A levelek némán zörögtek, miután az októberi szellő végigsimította piciny orcájukat. Egyszóval minden úgy történt, ahogy annak a természetben lennie kell. Magyaregregy lakói ebből azonban aligha éreztek valamit. Mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.

A faluban kihunytak az utolsó fények is és az éjszaka teljes valójában leszállt az egész helységre. Megindult az élet az erdőben. Rókák és baglyok vadásztak, néhol egy fájdalmas cincogás jelezte, hogy sikerrel jártak. Majd pedig lassan múltak a percek, az órák, és mikor eljött az ideje, a nap aranyló sárgára festette az égbolt alját, a faluban pedig újból megindult az élet. Pár gyerek izgatottan gyülekezett a templom előtti téren. Mindannyijukról sugárzott az izgalom és a kíváncsiság. Túrafelszerelésben voltak. A távolban feltűnt egy vadul ziháló alak, akit nagy örömmel fogadtak, amikor megérkezett.

– Csak hogy itt vagy, Feri! Már azt hittük, el sem jössz! – mondta a kalapot viselő.

– Pedig ezt kár lenne kihagyni! – kiáltotta a csapat lánytagja.

– Na, az egyszer biztos! Szerintem ne is húzzuk tovább az időt! Induljunk! – mondta a futva érkezett fiatalember.

Ezzel pedig kezdetét vette a túra és a gyerekek nekivágtak a Máré-vár felé vezető legelőnek. Nemsokára meg is érkeztek Máré-vár erdővel tarkított domboldalához.

– Mielőtt továbbmennénk, célszerű lenne eldönteni, hogy ki mit csináljon! – adta ki a határozott utasítást Feri.

– Szerintem az lesz a legjobb, ha Tamás viszi a szerszámokat, Zoli hozza az élelmiszereket, Feri figyel a veszélyekre, Sanyi pedig navigáljon! – ajánlkozott Géza.

– Nem hinném, hogy nekem kéne…

Sanyi azonban nem tudta végigmondani, amit akart, mert Kamilla hevesen a szavába vágott.

– Akkor én mit csináljak? Szétosztottátok az összes feladatot! Nekem nem maradt semmi!

– Te hozzad ezt a botot, amire felraktam ezt a kékkövet! Legyen ez a túránk jelképe! – szakította félbe a kezdődő nyavalygást Géza.

Ebben megegyeztek és lassan folytatták útjukat Kisújbánya felé. Beértek az erdőbe. Egy hűvös völgybe. Felfelé haladtak. A kiszáradt patakmeder kerülgette őket, hol jobbról, hol balról. A lombkoronák hatalmas erdején a napfény megtörve világította meg az aljnövényzetet. A megsárgult levelek lassan hullottak az avarra. Tempósan haladtak. Úgy tervezték, hogy Kisújbányán már megebédelnek.

Déltájban meg is érkeztek Kisújbányára. Kerestek egy asztalt és Zoli mindenkinek szétosztotta az ebédet. A faluban eközben alig történt valami. Kisújbánya már régóta üdülőfaluként működött. Ritkán jártak az utcán emberek, hiszen ha voltak is valamelyik házban, ott is csak pihenni. Senki sem dolgozott. A falu teljesen csendes volt. A magyaregregyi gyerekek ehhez nem voltak hozzászokva, így rájuk is átragadt a falu némasága. Lassan, szó nélkül falatozták szendvicseiket. A némaság következményeképpen egy fekete mókus is közelebb somfordált a társasághoz. Ügyesen, gyorsan mozgott a meredek fa törzsén, mintha csak a legsimább terep lenne a világon. A gyerekek azonban nem vették észre. Mikor mindenki befejezte, Feri felállt és csak ennyit mondott:

– Menjünk!

A gyerekek továbbálltak. Amerre csak néztek, üdülőházakat láttak. Volt belőlük a hegyen és a völgyben is. Miközben haladtak, a kiszáradt patakmeder egyre jobban eltávolodott a falutól, majd egyszer csak végleg eltűnt a szemük elől. A faluból is kiértek.

– Szóval, Sanyi, merre menjünk? Innentől a te feladatod – mondta Géza és bíztatóan megveregette a fiú vállát.

Sanyi nézegette egy kicsit a térképet és az iránytűt, majd kissé bizonytalanul, de meghozta a döntést.

– Itt balra kell menni, aztán egy jó ideig csak egyenesen.

A társaság továbbindult a balra vezető úton, és hosszas séta után az út valóban egyenes irányban folytatódott. Hosszasan sétáltak, de a madárcsicsergés és a fák zúgása nyugtatóan hatott rájuk. Senki sem idegeskedett, hogy eltévedhetnek. Mikor viszont harmadjára mentek el ugyanazon szikla mellett, akkor kezdett tudatosulni bennük a helyzet. Ők bizony eltévedtek.

– Sanyi, biztos jófelé megyünk? – kérdezte Zoli bizonytalanul.

– Hát, én annyira nem értek hozzá. Akartam szólni, de Kamilla közbevágott.

– Na, mutasd azt a térképet! – mondta Tamás ingerülten és kitépte Sanyi kezéből. – De hát ez fordítva van!

Ebben a pillanatban hatalmas szürke fellegek kúsztak a nap elé, félhomályba vonva az erdőt. Nem sokkal ezután elkezdett szakadni az eső.

– Tamás, te értesz hozzá? – kérdezte egyszerre Feri és Géza.

– Valamennyire igen. Apukámmal szoktunk túrázni.

– Rendben, akkor Tamás benavigál minket valami fedett helyre, Sanyi pedig viszi a szerszámokat! – határozott Feri.

Tamás kézebe vette a térképet, Sanyi a szerszámokat.

– Nos, az a helyzet, hogy háromszáz méterre van egy barlang, oda behúzódhatunk. Amint ez elhangzott, a csapat rohamtempóban megindult a barlang felé és Tamás vezetésével egy pillanat alatt megérkeztek a bejárathoz.

Sanyi előhúzott egy fáklyát és meggyújtotta. Mindenki jól elázott, de legalább megnyugodtak egy kicsit. Nézték az esőt. Feri viszont, feladatához híven, elkérte Sanyitól a fáklyát és beljebb ment felderíteni a barlangot. Nem volt az az ideges típus. Bátor volt. A többiek mind felnéztek rá. Lassan haladt egyre beljebb és beljebb. Egyszer csak különös hang ütötte meg a fülét. Felnézett. A barlang mennyezetéről több száz, sőt több ezer denevér vált le megrettenve a fáklya fényétől. Feri megfordult és olimpiai bajnok futókat megszégyenítő tempóban kisprintelt a barlangból. A többiek nem értették, mi történt, ám ekkor meglátták a kirajzó denevérek hatalmas garmadáját. Feri példáját követve, mindenki kiszaladt az esőbe és addig futottak, ameddig csak a lábuk bírta. Együtt futottak, mert nem mertek szétválni. Ekkor azonban Feri a kis csapat előtt egyszer csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mikor odaértek, rájöttek, hogy lényegében ez történt. Feri a patakmederbe szaladt bele és vagy három métert csúszott lefelé. Amikor meglátta a többieket felállt és megindult arra, amerre a meder lejtett.

– Biztos ez a jó irány? Nem lehet, hogy már elhagytuk a vízesést? – kérdezte Kamilla aggodalmasan.

Ekkor azonban a távolban, mintha csak a véletlen válaszolni akart volna, Kamilla kérdésére egy hatalmas vízesés körvonalai rajzolódtak ki. Pár perccel később már egészen közel voltak hozzá, amikor az eső még hevesebben kezdett zuhogni. Több villám egy-egy pillanatra déli fényességbe vonta az erdőt. Elértek a Ferde-vízeséshez. Így, víz nélkül is lenyűgöző látványt nyújtott. A meder itt közel tíz méter mélynek hatott a medret közrefogó égbetörő hatalmas sziklák miatt. A meder feneke olyan mélyen volt, hogy a sötétben csak a körvonalai rajzolódtak ki. A mélyben azonban valami kék fény kezdett derengeni. Először halványan, majd egyre erősebben.

– Mi ez? – kiáltotta Zoli kétségbeesetten.

– A boton a kékkő is ugyanúgy világít – mondta Kamilla két nagy nyelés között.

A bokrok takarásából egy hideg fuvallat söpört végig a társaságon. A következő pillanatban egy fekete csuklyás ember lépett elő a bokrok közül. Az erdő életre kelt. A fák gyökerei megmozdultak. Hét villám egyszerre csapott be ugyanabba a pontba: a mederben lévő világító kőbe.

– Mi történt?

– Mind meghalunk! – kiáltozták a gyerekek.

Távolról halkan, majd egyre erősebben hallható volt a víz csobogása. A gyerekek hátranéztek. A patakmeder több mint száz év után megtelt vízzel és iszonyú sebességgel közelített a vízesés felé. Valami suhant a levegőben. Megfordultak. A csuklyás már egészen közel volt és néha suhintott egyet a kaszájával. A gyerekek összenéztek és elkezdtek rohanni fölfelé a meder falán. Géza megbotlott egy nagy kőben és visszaesett a mederbe. A többiek gondolkodás nélkül visszamásztak és felsegítették a fiút.

– Jól vagy? – kérdezte Feri.

– A lábam… Azt hiszem, eltört – mondta fájdalmasan a fiú.

Óvatosan, de tempósan felhúzták a mederből. Épp jókor, ekkor ugyanis elérte a lezúduló víz a vízesést. Ők látták meg több mint száz év után újra, ahogy a Ferde-vízesés ferde szikláin végigzubog a víz és tovafut. A merengésből azonban a csuklyás kaszájának hangja menten felriasztotta őket. A csuklyás egyre gyorsabban közeledett. A gyerekek is gyorsítottak és fél óra kőkemény sprint után, Gézával a vállukon, kiértek a Máré-vár felé vezető úton az erdőből. Visszanéztek, látták, ahogy a csuklyás megfordul és visszaindul az erdőbe.

– Na, menjünk gyorsan haza! – mondta sokkos állapotban Feri.

Senki sem ellenkezett. Nemsokára meg is érkeztek a faluba.

– Vigyük haza Gézát és beszéljük meg, hogy ez mégis mi a franc volt?! – mondta Kamilla.

Így történt, hogy a kis csapat ázott-csapzott ruhával, koszosan állított be Gézáékhoz.

– Hát, titeket meg mi lelt? Hogy néztek ki? Hol voltatok? Mi történt, kisfiam? – záporoztak az aggódó anyai kérdések. Gézáéknál ott volt az egész falu.

– A patakban és vele együtt a Ferde-vízesésben újra megindult a víz! – mondta izgatottan Feri. – Roppant különös dolgok történtek.

– Hét villám egyszerre csapott bele egy kékkőbe a patakmederben!

– Egy csuklyás alak is követett minket!

– Életre kelt az erdő!

A felnőttek elgondolkoztak.

– Lehetséges lenne, hogy feloldották az átkot? – kérdezte az egyik idősebb férfi. – Itt az ideje, hogy ők is megtudják. Elmesélem.

– Sok-sok évvel ezelőtt Kisújbánya és Óbánya is az Öreg-patak vizét használta. Egy ideig minden rendben volt, azonban amikor több alkalommal is a felére csökkent a kis patak vízhozama a hosszú szárazság miatt, na, akkor összekaptak. Nem volt elég a víz kettejüknek, ezért mindent megtettek, hogy a másiknak ne jusson, saját maguknak viszont igen. Így ment ez jó ideig, egyszer azonban megelégelte ezt az anyatermészet és a patak kiszáradt. Közel százhét évig nem is volt víz benne. Azonban ti ma elmentetek, hogy megnézzétek és kiderítsétek a vízesés titkát. Újra megindult a patak. Nos, kérdezhetitek, ez mégis, hogyan történhetett meg? Most jön a titok.

A gyerekek összenéztek.

– Amikor az anyatermészet elzárta a patakot, hátrahagyott egy üzenetet nekünk, magyaregregyieknek. Az állt benne, hogy közülünk lesznek azok, akik a Tiszta Lélek ékkövet ha elviszik a vízeséshez, az újra megindul. Kikötés volt azonban, hogy csak olyan gyermek élesztheti újra az Öreg-patakot és vele együtt a vízesést is, aki nem tud az üzenetről. Ez volt a titok, amit nem mondhattunk el nektek egészen idáig. A titok volt az, ami fogva tartotta és ami kiszabadította a patakot. A titkok nagy dolgokra képesek, ha nem tudódnak ki idő előtt. Ezt jól véssétek az eszetekbe! Ezért soha ne áruljátok el őket senkinek, amíg annak el nem jön az ideje!

 

A szerző a Nemzeti Tehetség Program támogatottja volt a mű megírásának idején.

(Karantének)

{K1}