Kubiszyn Viktor | Százéves démonok - Drog és kultfilm 1. (Szerek és kultuszok)

Kubiszyn Viktor 2021. március 12., 08:59

Egy kínai lány pipából ópiumot szív. Térdelő hippiknek egy kifestett arcú társuk valamit áhítattal a szájukba tesz, mintha áldozóostya volna. Fiatal fiúk egy cigarettát adnak körbe, a füstjét benn tartják, később nevetőrohamot kapnak. Szuperközeli egy vénáról, amelybe tű hasít, vér zubog a fecskendőbe, majd egy elernyedő testet látunk. A fent felsorolt példa néhány a sok ezer filmes jelenetből, amelyben kábítószer fogyasztását láthatjuk. 

Trainspotting - Forrás: Budapest Film

„Könnyű okosnak lenni, ha egy szegény narkósról van szó.” (Trainspotting)

 

 A filmtörténet elmúlt több mint száz évében az illegális kábítószerek a film médiumának visszatérő démonai – nem véletlenül. Ezen időszakra tehető a globális kábítószer-robbanás a társadalom- és kultúrtörténetben, amelynek következményeit és hatásait máig a saját bőrünkön tapasztaljuk. A kábítószer a filmben lehet metaforikus motívum, dramaturgiai funkció vagy filmnyelvi forradalmat generáló tudatmódosító katalizátor. A jellemábrázoláskor fontos karakterfestő eszköz. Főszereplő és mellékszál. Az első kábítószer-fogyasztást bemutató aktus filmképen 1894-ben jelenik meg, még Edisonnál.  (Kínai  ópiumbarlang [Chinese Opium Den], 1894. A felvétel sajnos elveszett, pusztán egy fotó és a feljegyzések bizonyítják létezését.) Az utolsót épp most forgatják. 

 

Chinese Opium Den (1897) - Forrás: AFI

Mi a drogfilm? 

A drogfilm kifejezés használata a filmkritika és a filmelmélet fogalmi eszköztárában írásonként, szerzőnként, sőt a vizsgált filmek szempontjából is esetleges és változó. Használják zsánerként és szubzsánerként, főként a hatvanas-hetvenes években népszerű és elterjedt drugsploitation műfaj vizsgálatakor, amely kifejezés szinte kizárólag az LSD ihlette, illetve aköré szerveződő műfaji szórakoztató filmeket takarja. Használják életrajzi filmek tematikai besorolására, ahol a film központi karaktere a kábítószeres – és az ezzel járó bűnözői stb. – szubkultúra tagja, és az életút vagy az adott életszakasz bemutatása gyakorlatilag a drogozás köré épül. Használják olyan alkotásokra, amelyek központi szereplője egy adott szer és annak szociológiai, pszichológiai hatása a filmbeli karakterekre és a társadalomra. Használják a
szerfogyasztás hatását megidéző alkotásokra is, amelyekben képileg és tematikailag meg sem jelenik a drogozás (például David Lynch „hallucinogén filmjei”, de idesorolhatók az experimentális filmek, a szürrealista kísérletek, az álomfilmek stb.).

A drogfilm – vagy inkább „drogos film” – tehát egy  gumikategória, nehezen definiálható és a megközelítés szempontja szerint képlékenyen alakítható kifejezés. Jelen szövegben azokra a filmekre használom ezt a címkét, amelyek tematikailag, dramaturgiailag, narrációs szempontból a szerfogyasztás, a szer generálta rövid vagy hosszú távú (személyes, társadalmi) élmény köré szerveződnek. Fontos azonban megjegyezni: attól, hogy egy adott filmben szert fogyasztanak, még nem lesz feltétlenül drogos film, és annak ellenére is válhat valamely alkotás drogfilmmé – mint majd később látni fogjuk –, hogy gyakorlatilag egyetlen létező  kábítószer sem jelenik meg benne. 

Kultusz és minőség 

Hasonlóképpen nem túl konzekvens a „kultuszfilm” kifejezés használata a hazai (és tegyük hozzá: a nemzetközi) filmkritikában sem. A kultuszfilmek jellemzői, hogy az esztétikai minőségtől és a kanonikus filmtörténeti jelentőségtől függetlenül is ebbe a státusba kerülhet egy-egy alkotás. Persze az esztétikai minőség és a filmtörténeti jelentőség nem kizáró ok, de semmiképpen sem elengedhetetlen feltétel. A kultuszfilmek olyan járulékos minőségekkel rendelkeznek, amelyeket egy-egy nézői – és/vagy kritikusi – perspektíva fedez fel bennük, ritkább esetben pedig nekik tulajdonít (lásd a Reefer Madness című filmet). Ezek olyan járulékos elemek, amelyek érzelmileg és intellektuálisan elvonatkoztathatók a konkrét szakmai minőségtől, és attól függetlenül generálnak kultuszt egy-egy alkotás körül. Idetartozhat a film speciális témája, a forgatás körülményei, az alkotó(k) személye, a szubkulturális beágyazottság, a technikai megvalósítás, a film utóélete és a felsoroltakon kívül minden olyan dolog, amely a nézők egy adott csoportjából érzelmi reakciót, rajongást válthat ki, mint például a különböző illegális kábítószerek.

 A drogok és a (kultusz)filmek kapcsolata
A film népszerű tömegmédiummá válása óta jellemző drogfogyasztási trendeket vizsgálva azt vesszük észre, hogy egy-egy kábítószer köré időről időre kulturális és fogyasztói kultusz szerveződik, ami kihatással van a filmes ábrázolásmódra is. A hatás természetesen kölcsönös, mert amennyire az életmód alakítja a kultúrát, az évtizedek során legalább annyira alakította a kultúra is az életmódot. A kultuszfilm és a drog(kultusz)ok témájára alkalmazva ez a kölcsönhatás a következőképpen jelenik meg: 1. amikor egy film az ábrázolt szer(ek) miatt válik kultuszjelenséggé, 2. amikor egy kultuszfilmben megjelenő szerhasználati szokás válik szubkulturális trenddé. Természetesen ez utóbbi a ritkább. A XX. század elején, amikor a film kezdett nagykorúvá válni (körülbelül a húszas évekig) a legnépszerűbb szer az ópium (morfin), a kokain és a marihuána volt. A drogtörténet eme szakaszában e három szer a legalitás és a féllegalitás határán mozgott, fogyasztásuk körülhatárolható, elit-értelmiségi csoportokhoz köthető, a filmművészeti megjelenése elhanyagolható – bár jelenség szintjén korai zsánerkísérletekben már feltűnnek. A máig tartó, Amerikában kirobbant drogháború – 1930-as évek – már eredményezett később kultuszfilmmé váló, bár nem annak szánt alkotásokat, csakúgy mint a negyvenes-ötvenes évek egyes amerikai zsánerfilmjei (gengszterfilmek, film noirok, thrillerek), amelyekben a drog – jellemzően ópium és kokain – dramaturgiai szervezőelemként és tematikai motívumként épül be a filmek struktúrájába.

 
Az igazi áttörést a hatvanas évek társadalmi változásai hozzák a drogfilmtörténetben, az amerikai ellenkultúrában népszerű kábítószerek (LSD és egyéb hallucinogének, marihuána, egyes körökben a heroin) új filmes műfajokat hoznak létre, és természetesen a hatvanas évek robbanásszerű filmnyelvi változásai is gyakran párhuzamba hozhatók az akkori drogfogyasztási trendekkel. A hetvenes-nyolcvanas évek drogtémájú filmjei inkább utánkövető jellegűek, az ekkoriban legnépszerűbb diiszkódrogok – főként a kokain – mellett a heroin jelenik meg mint főszereplő: funkcionalitását tekintve, hasonlóan a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi filmjeihez, ismét az egyik leggyakoribb motívum a zsáneralapú (krimi, thriller stb.) tömegfilmekben. Ebben az időszakban válnak egyre népszerűbbé a fikciós drogok is, amelyek főként sci-fikben és midkult szerzői filmekben tűnnek fel. A kilencvenes és kétezres évekre a partidrogok (rave/techno-generáció) és a politoxikománia jellemző, valamint az egyre nyíltabb és árnyaltabb szerábrázolási módszerek. A könnyű kábítószerek beépülnek a társadalmi értékrendbe (lásd vígjátékok), míg a keménydrog-függés mibenlétéről egyre mélyebb, filozofikusabb alkotások születnek.
Megfigyelhető, hogy a filmtörténet kezdetei óta a valamilyen drogot fő motívumként használó (vagy a drogos életformát bemutató, netán a drogos élmény mechanizmusát vizsgáló) filmek szinte mindegyike kultuszfilmmé vált. Ennek legfőbb oka a drogfogyasztáshoz való társadalmi, nézői beállítódásban keresendő – elsősorban szubkulturális, kultuszteremtő szinten –, valamint a vizsgált alkotások sajátosságaiban, amelyeket nem kis részben maga a téma generál.

  

(A cikk egy sorozat első darabja. Folytatása következik!)