Az évtizedek alatt képregényekkel, tévésorozatokkal, majd játékfilmekkel és egyéb produkciókkal kimunkált szuperhősvilágok egyre inkább olyan terepnek számítanak, amelybe az alkotók a kortárs valóságról, az emberi kapcsolatokról gondolt állításaikat csomagolják be, némi popkulturális hátszéllel. Erre az utóbbi időszakból a legjobb példa Todd Phillips Joker című filmje és hasonló, bár mélységében és minőségében sokkal kevésbé kimunkált produkció, a szintén a Batman-univerzumhoz kötődő Ragadozó madarak.
Harley Quinn alakja izgalmas és összetett (lehetne) a megteremtett képregényvilágban, számtalan drámai lehetőséget hordoz – ám a Ragadozó madarak inkább a szórakoztatásra és a látványra helyezi a hangsúlyt, egy-két mélyebb kiszólással fűszerezve. A film a DC Comics által kidolgozott karaktereken és karaktertörténeteken alapul. Harleen Quinzel, más néven Harley Quinn magasan kvalifikált pszichológus volt az Arkham Elmegyógyintézetben, és Joker a kliensei közé tartozott. Ám beleszeretett, majd bűntársa és barátnője lett, de végül szakítottak. A DC Comics moziverumának ez a nyolcadik filmje, és Harley Quinn alakja az Öngyilkos osztagban kap nagyobb szerepet, voltaképpen ott mutatkozott be a közönségnek. A Ragadozó madarak története a Jokerrel való szakítás után kezdődik (a Batman-történetek főgonosza csak említésszinten kap szerepet a filmben, Batman még annyit sem), és voltaképpen az egész film egy szakítás utáni depresszió sajátos feldolgozásának, az új identitás kialakításának a története.
A film elején Harley Quinn depressziós (időugrásokkal tarkítva megtudjuk, hogy a szakítás miatt), és próbál talpra állni, eközben összetűzésbe kerül a fél Gothamet uraló Fekete Maszkkal, illetve megjelenik a képben pár Harley-hez hasonlóan zavaros életszakaszban lévő (szuper)nőszemély: Helena Bertinelli (a Vadásznő), egy gengszterfőnök lánya, aki családja kiirtásáért áll bosszút mindenkin, akinek köze volt a vérengzéshez, Fekete Kanári (egy bárénekesnő), aki a hangjával pusztítani is képes, illetve egy középkorú, férfi kollégái által elnyomott nyomozónő, Renee Montoya, aki megpróbálja elkapni Harley-t is. Képbe kerül még egy zsebtolvaj kislány és egy ellopott gyémánt, aminek a megszerzéséért ádáz harc alakul ki Fekete Maszk és Harley közt. A történet egyszerű zsánerelemekből építkezik, és elsődleges célja a szórakoztatás, bár az alkotók igyekeznek a lehetőségekhez képest árnyaltan bemutatni a női karaktereket (a férfi szereplők maradnak egydimenziósak).
Mivel képregényfilmről – mégpedig a képregényfilm klasszikus hagyományaihoz hűen egy színes, majdnem szagos, igen látványos és akciódús filmről – van szó, ezért a stáb a lelki problémák jelzés szintű bemutatása mellett inkább a minél pörgősebb sztoribonyolításra és a harcjelenetek (valamint Margot Robbie, a női főszereplő változatos kosztümjeinek) minél intenzívebb alakítására helyezik a hangsúlyt. Bár egyes kritikák hajlamosak feminista képregényfilmként emlegetni a Ragadozó madarakat, ez sem tartalmilag, sem a megvalósítás filmnyelvi eszközeiben nem érhető tetten – az viszont tény, hogy a négy női főkarakter mellett a stáb is (a rendező, a forgatókönyvíró, a producerek) jórészt nőkből állt, és ez tudatos döntés volt a stúdió részéről. A „hogyan tudok önmagam lenni, miután másodhegedűs voltam egy domináns pasi mellett” kérdésfeltevés persze a film egyik alapja, de a megoldási stratégiák kimerülnek a főgonosz pasik (Fekete Maszk és hűséges hegtetkós társa) eliminálásában. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása – ahogy a teljes cím mondja) teljesen nézhető és szórakoztató film lett, de attól, hogy a női emancipáció himnusza legyen, távol áll – inkább felszabadult játszadozás egy papírvilágban.