Mészáros Márton | Mágikus utazás

Mészáros Márton 2020. november 19., 03:55

Közismert, hogy a louisianai nagyváros a dzsessz szülőhazája, de a húsz éve filmező Michael Murphy New Orleans: A zene városa című dokumentumfilmje erősen árnyalja ezt a képet. Végigjárja New Orleans komplett zenei fejlődését, és a hosszú utazáson Terence Blanchard hatszoros Grammy-díjas amerikai dzsessztrombitás személyében csodálatosan képzett segítőnk akad.

Forrás: Pannonia Entertainment

Közismert, hogy a louisianai nagyváros a dzsessz szülőhazája, de a húsz éve filmező Michael Murphy New Orleans: A zene városa című dokumentumfilmje erősen árnyalja ezt a képet. Végigjárja New Orleans komplett zenei fejlődését, és a hosszú utazáson Terence Blanchard hatszoros Grammy-díjas amerikai dzsessztrombitás személyében csodálatosan képzett segítőnk akad. Igaz, Spike Lee Csuklyások – BlacKkKlansman című filmjének Oscar-jelölt zeneszerzője fiatalon rövid időre elfordult a város lüktető zenei hagyományától, de mára New Orleans olyan zenei nagykövetének számít, mint amilyen a 2017-ben elhunyt zongorista, énekes, dalszerző, a világhíres Fats Domino volt.

Blanchard a Mississippinél állva arról beszél, hogy ez a folyó vitte el minden tájra az itteni, teljesen unikális zenét, aztán az ébredő várost és a nagy folyót bemutató kameramozgással egy időben megszólaltatja a trombitáját. Narrátorunkkal a következő száz percben bejárjuk a franciák által a csitimacsa indiánok földjén alapított város ikonikus részeit, kezdve az egykori Kongó térrel. A valaha Place des Nègresnek nevezett területen keresendők a New Orleans-i zene gyökerei: a 19. század első évtizedeiben az Afrikából behurcolt rabszolgák vasárnaponként itt gyűltek össze, és órák hosszat zenélhettek és táncolhattak – egyedülálló módon az országban. Tremé ugyanakkor nemcsak ezért központi városnegyed, hanem azért is, mert itt áll a Szent Ágoston-templom, az államok legrégebbi afroamerikai imaháza. A spiritualitás és kreativitás kéz a kézben jár, hirdeti a film, és valóban, ezt látjuk a gospel nagyágyúinak, különösen a csodálatos gospelkirálynő, Mahalia Jackson vagy a megszerkesztett zenei betéttel először hangszeres szólót előadó Louis Armstrong említésekor.

A dokumentumfilmben felvonultatott legtöbb néhai vagy nyilatkozó előadó szemében ott pulzál valami őserő és megkapó alázat. Robert Plant angol zenész, a Led Zeppelin egykori brit rockzenekar dalszerző-énekese biztos abban, hogy az orleans-iak ösztönösen átveszik a ritmust, ami szinte a vérükben van, egy másik angol rocksztár, Keith Richards pedig lelkendezve mesél arról, hogy a Rolling Stonesnak mit adott az itteni hangzás. Értjük, miről beszél, elég csak megnézni az említett Kongó térről induló parádékat, ahol öttől kilencvenöt éves korig mindenki felvonul a rezesbandák vezetésével. Ők mind élvezik a forgatagot, hagyják, hogy magával ragadja őket a zene sodrása. Igazi örömünnep azoknak, akik tudják, hogyan éljék és élvezzék az életet. Pedig a város zenei fejlődése nem túl parádés, hiszen egyrészt az emberkereskedelemmel, másrészt számtalan etnikai keveredéssel fejlődött.

Forrás: Pannonia Entertainment

Itt, ebben a franciák és amerikaiak lakta folyóparti városban kezdte meg működését az Egyesült Államok első operatársulata, így eshetett meg az, hogy a fekete kisfiúk operaáriákat kezdtek fütyörészni az utcákon. A Preservation Hall Jazz Band nem véletlenül a Santiago című szerzeményüket adja elő a filmben, ugyanis a kubai város jelentette a tranzitot azoknak a rabszolgáknak, akik Haitiből New Orleansba kerültek egy-két száz évvel ezelőtt. Ebből már sejthető, hogy azt, amit New Orleans markáns zenei világának mondunk, nem csak amerikai, nem csak francia, nem csak afroamerikai hagyományok építették fel, kreol, indián és kubai hangzások is hozzátevődtek.

Murphy minden szempontból rendkívüli alapossággal barangoltatja be Blancharddal a déli nagyváros zenei útjait. A New Orleans: a zene városa rövid, egymástól világosan elkülönülő fejezetekre bontva kalauzolja el a nézőt az egykori vigalmi negyedekbe, Martin Luther King washingtoni tüntetésére, ahol Mahalia Jackson a How I Got Over című megrázóan szép polgárjogi himnuszát adta elő a milliós tömegnek, vagy éppen Cosimo Matassa legendás stúdiójába, ahol az 1940-es évektől a legnagyobb R&B és korai rock ’n’ roll slágerek születtek. Matassa, a nagyszerű hangmérnök nélkül egészen másképpen alakultak volna mind a könnyűzene, mind a polgárjog irányai, hiszen a J&M Recording Stúdió falai között rögzítette Fats Domino a The Fat Mant, Little Richard pedig a Tutti Fruttit. Két színes bőrű előadó, két „botrányos” dallal a faji szegregáció idején. Elvistől a Beatlesen vagy a The Who-n keresztül Bob Dylanig nem találni olyan előadót, akire ne hatottak volna. Természetesen ez a hatalmas értékű dokumentumfilm nemcsak róluk szól, hanem a groove-alapú szvinggel hallhatatlanná váló Louis Primáról, a rhythm and blues és a tradicionális dzsessz állócsillagáról, Professor Longhairről vagy az őt inspiráló Dr. Johnról, aki ugyancsak szédületes tehetség és stílusteremtő volt. Michael Murphy feszes filmtempója és Terence Blanchard mesteri zenei szerkesztése csodákra képes (a hang- és képanyag páratlan, éppen ezért csak 5.1-ben érdemes hallgatni), de azt ne higgye valaki, hogy szeretnie kell Lee Dorseyt, Ernie K-Doe-t vagy Ray Charlest ahhoz, hogy élvezni tudja ezt a filmet. Ugyan, a New Orleans: A zene városa éppen arról szól, hogy a dzsessz, a dixieland, a rock ’n’ roll és a funky mágikus hazájában bárki megtalálhatja a saját zenei ízlését. Még az is, akit a hip-hop vagy a rap hevít, mert ezeknek a műfajoknak is megvannak a New Orleans-i kötődései.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)