L. Takács Bálint | Aki vagy, az maradsz

Kubiszyn Viktor 2020. november 16., 06:53

„Ne feledd, amit anyádnak adsz, az élet mind visszaadja majd” – hangzik el Mamma Romában. Pier Paolo Pasolini első filmje, a Csóró (Accatone) viharos visszhangja azonnal lehetővé tette a folytatást. Az operatőrlegenda, Tonino Delli Colli elmondása szerint Pasolini néhány hét alatt kitanulta a szakma alapjait, második filmötletéhez már konkrét vizuális tervekkel érkezett.

A Mamma Roma plakátja Forrás: a szerző gyűjteménye

Az alapfelvetés a következő: mi lenne, ha a Csóró karakterei közt, a nincstelen stricik és örömlányok kilátástalanságában felvillanna a kispolgári ideál, mely kiutat kínál az alsó-alsóosztály céltalanságából? Erre a kérdésre keres választ a Mamma Roma, ami tekinthető a Csóró társfilmjének, „nővérének” is. Ugyanolyan nyomasztó és kegyetlen, de sokkal árnyaltabb, érzelmesebb és kiforrottabb, mint előde.


Ellentétben a Csóróval, itt az érem másik oldaláról, egy kiöregedett prostituált szemszögéből közelítjük meg a római nyomornegyedek posztfasiszta panorámáját. Mamma Roma stricije megházasodik, így a nő végre szabad lehet, tinédzserkorú fiával új életet kezdenek. Fiát a csavargások és lopások helyett munkára fogná, összekapargatott pénzéből vett panellakásukban a saját sorát is egyenesbe akarja hozni, közeledve a tisztességes átlagpolgári életszínvonal (valósnak vélt) vágyképéhez.


A fiú, Ettore ugyanolyan utcagyerekek közé kerül, mint azelőtt, a végén már kórházi haldoklókat rabolnak ki, Mamma Roma pedig úgy próbálja kordában tartani fiát, ahogy az utca tanította neki. Újra és újra kénytelen visszatérni régi életének elemeihez, a jövő illúziója a néha felcsillanó boldogságszikrák ellenére jelenetről jelenetre bomlik szét mindkettőjük előtt.


Pasolini korai alkotásai úgy váltak az olasz neorealizmus iskolapéldáivá, hogy ő maga sosem tartotta őket neorealistának. Ő csak bemutatta, amit ismert, az embereket, akik között felnőtt, és bár az életrajzi utalások a későbbi munkáit is végigkísérik, a továbbiakban inkább jellemző rá a szürrealizmus (és az időnkénti konvencionalitás). Az életszagú szituációk és párbeszédek, az anya- és gyerekszerep örök érvényű problémáinak feltárása és Anna Magnani minden érzelmet lefedő alakítása teszik felejthetetlenné a Mamma Romát, az egyszerre Krisztust és görög drámákat idéző finálé pedig méltó lezárása Pasolini realista időszakának.


A Csóró nyers képeiben minden szereplő rég a pokolban van, Mamma Roma és Ettore viszont a purgatóriumban, a két világ közti limbóban lebegnek; a tisztítótűz lassan felemészti az emberi méltóságukat és utolsó reményfoszlányaikat is. Az ő tragédiájuk azért hatásosabb, mert látszólag elkerülhető, de a valódi tragédia pont az elkerülhetetlenségben rejlik, a film által sugallt keserű felismerésben, hogy aki szegénynek, tolvajnak, prostituáltnak születik, az is marad. A kispolgári vízió paradox módon pont annyira elérhetetlen számukra, mint a burzsoázia.