A műfordítók számára 1982-ben alapított évenkénti elismerést idén Zombory Klárának adományozta a Magyar Írószövetség által létrehozott Telegdy Polgár István Alapítvány kuratóriuma. A díjat Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke adta át. A sinológus-műfordítóval, a Magyar−Kínai Baráti Társaság elnökével Kovács katáng Ferenc készített interjút az Olvasat oldalán.
– Mint Norvégiában élő, norvégból magyarra fordító mindig két szék közé esve, sem a szervezeti, sem a fordítószakmai munkában nem tudok igazán részt venni. Az eseményeket természetesen otthon és itthon is követem. A Norvég Fordítószövetség díját 1951-ben alapították (Bastianprisen), s a Fordítók Nemzetközi Szövetsége kezdeményezésére 1991 óta szeptember 30-án, Szent Jeromos napján adják át (mint Magyarországon a Hieronymus-díjat 2002-óta). 2001-ben figyeltem fel rá először – kettős magyar siker –, az Oslóban élő Kari Kemény (Kemény Kari Erzsébet 1950, Budapest) vehette át a díjat Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének átültetéséért (Glør, Solum Forlag Oslo, 2000). Márai híres sorai tolultak elém a Halotti beszédből, miközben a norvég díjat ismertető Wikipédia oldalon ellenőriztem a pontos adatokat, „A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”. Neve itt ugyanis Sandor Marai-ként szerepel. S még egy érdekesség, ezúttal Kari Kemény fordítóról: ő saját megfogalmazása szerint, apanyelvéről fordít – tegyük hozzá, angolból, franciából és spanyolból is – az anyanyelvére, norvégra. – E hosszú bevezető után, magyar földre szállva, szeretnék gratulálni a közelmúltban átvett Hieronymus-díjhoz. Mérföldkő-e egy ilyen elismerés, mit jelent a díjazottnak? Könnyebb lesz-e ezután a fordítói óhajokat érvényesíteni a kiadóknál?
– Köszönöm a gratulációt! Munka közben az embernek sosem díjak és elismerések lebegnek a szeme előtt. Teszem a dolgom, csinálom, amit nagyon szeretek, kortárs kínai regényeket, kisregényeket, novellákat, filmeket fordítok, egyiket a másik után, könyveket szerkesztek, pályázom és egyeztetek a kiadókkal, a szerzőkkel, a kínai partnerekkel, valamint igyekszem népszerűsíteni is a lefordított szerzőket és a műveiket. Természetesen nagy örömmel tölt el, ha valaki észreveszi a munkámat, de elsősorban nem magam miatt, hanem a művek, az írók miatt, akik véleményem szerint a mai napig – egy-két kivételtől eltekintve – méltánytalanul háttérbe szorulnak. És jólesnek persze az elismerő szavak, kritikák is az eredeti műről vagy a fordításról, de díjak után valójában sosem áhítoztam. Mégis, egy-egy díj, kitüntetés megerősít abban, hogy érdemes folytatni ezt a magányos, hihetetlen sok türelmet és alázatot követelő, kétségekkel teli munkát, és talán még valamelyest rá is irányíthatják a figyelmet a kortárs kínai szépirodalomra.
– Az átlagembernek szinte elképzelhetetlen, hogy kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozzon. Kedves Klára, kalauzoljon el bennünket ebben a különleges történetben!
– A gimnáziumi évek alatt – a Toldyba jártam –, harmadik osztályos koromban kezdtem el kínaiul tanulni, és sok-sok köteg A4-es kockás lapot írtam tele abban az időben kínai írásjegyekkel. Egyfajta kíváncsiság, kamaszkori különcség vagy inkább dac miatt fogtam bele a kínai nyelv tanulásába, szerettem volna olyasmit csinálni, ami más, mint a megszokott, ami nem köthető közvetlenül az iskolai tanulmányokhoz, és mivel a kínai írás és a kalligráfia mindig is nagyon foglalkoztatott, a választásom végül a kínai nyelvre esett. Egy nap fogtam magam, és beiratkoztam a Kőrösi Csoma Társaság nyelvórájára, ez volt akkoriban az egyetlen budapesti „nyelviskola”, ahol távol-keleti nyelveket lehetett tanulni. A tanárok zöme az ELTE-n is tanított párhuzamosan. Azt azonban senki sem tudta – beleértve magamat is –, hogy ez a múló szeszélynek tűnő ötlet végül az egész életemet meghatározza. Az sem volt nyilvánvaló akkoriban, hogy ilyen komoly szerepe lesz Kínának a XXI. században, arról már nem is beszélve, hogy „hús-vér” kínai emberrel alig-alig lehetett találkozni abban az időben hazánkban. Szüleimet, talán nem is kell mondanom, nagyon meglepte az ötletem, és bár kicsit aggódtak, hogy mi lesz ebből, azért támogattak. Persze hosszú-hosszú út és évek, s vargabetűk sora vezetett el idáig, ahol most tartok. A kínai irodalom iránti érdeklődésem magjait pedig Csongor Barnabás – akinek a Nyugati utazás, a Vízparti történet és sok más csodálatos fordítást köszönhetünk –, Galla Endre – Lu Hszün (Lu Xun) és a modern kínai irodalom jeles kutatója és fordítója –, Miklós Pál – hihetetlenül széles látókörű sinológus, művészettörténész és műfordító –, valamint Kalmár Éva – sinológus, műfordító, szerkesztő – ültették el bennem. A kortárs szépirodalom alkotásaival valójában film formájában hamarabb találkoztam, mint papíralapon, mert Miklós Pál ajánlására számos kortárs irodalmi műből készült kiváló filmalkotást fordítottam a 90-es években a Duna TV-nek, mint például a Szu Tung (Su Tong) kisregényéből készült Vörös lámpások, illetve asszisztáltam a feliratozásnál, mint például Mo Jen (Mo Yan) nagyívű családregényének a filmadaptációja, a Vörös cirokmező. Mivel itthon napjaink irodalma nem szerepelt az egyetemi tananyagban, a valódi eszmélés és szerelem a kortárs kínai irodalom iránt, valamint az első komolyabb könyv- és anyaggyűjtés a Pekingi Egyetemen eltöltött időhöz (1997–98) köthető. Jü Hua (Yu Hua) írásai iránti érdeklődésem – akire egy irodalomszakon PhD-tanulmányokat folytató kínai barátom hívta fel a figyelmemet – is ott kezdődött.
A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.