Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.
Tovább
Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét. Tovább az aszfaltozott, néhol macskakővel kirakott járdák labirintusában. Végignézünk minden egyes métert: a mellékágak zsákutcák, végükben a parkot szegélyező, magas betonkerítés ágaskodik fel előttünk. Vissza. Csak itt kell lennie valahol. Elviselhetetlen arra gondolni, hogy esetleg nem találjuk meg. A sétányok most kanyarodnak, a park legmélyén járunk egy vendéglőszerű épület mellett. Asztalok és székek tömkelege a fák alatt. Idegen, részvétlen emberek ülnek az italaik mellett. Nem érzékelik kétségbeesésünk. A sétányok innen visszafele térnek. Szétnézünk, és indulunk is: röhögés kísér, amint visszatérünk egy vendéglő melletti zsákutcából. – Arra nem vezet semmi – mondja valaki az asztalok közül. Émelygek. Érzem, amint tágul bennem az űr. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Tovább. Lehetséges, hogy eddig visszatért oda, ahol elvesztettük, jobban mondva, ahol észrevettük, hogy nincs velünk. Most meg lehet, hogy ő keres minket. A nyomunkban jön, a sétányok lassan sötétbe vesző kanyarulataiban közeledik. Más magyarázat nincsen. Lassan fogynak a járdák, mindjárt visszaérünk a sétányok kezdetéhez. A bejáratnál állunk ismét: nincsen sehol. Tanácstalanul, egymásba kapaszkodva állunk. Két levegőért kapkodó test. Tehetetlenül várjuk az ébredést.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)