Nincs lehetetlen, az egykori kertbe
hordom a múltat, a régi szilvafát,
de ahogy apám a szilvát leverte,
ma már csak foltos emlék, rongyos kabát.
Nincs lehetetlen, az egykori kertbe
hordom a múltat, a régi szilvafát,
de ahogy apám a szilvát leverte,
ma már csak foltos emlék, rongyos kabát.
Néha az ember a régiben alhat.
Ahogy gyengeség lehet minden erő,
ahogy tépődik a begyógyult varrat,
az emlék a múltból úgy lobban elő.
Ma már a kertben csak a semmi táncol,
és az eltorzult idő sem int félre,
hogy átéltem ezt a múltat már százszor.
Semmi-fáról a semmi-szilva ér le,
szedegetem a sok semmit a sárból.
Így készülődöm apámhoz a fénybe.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)