Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Idén (márciusban volt) 160 éve annak, hogy Madách Imre kitette a pontot csúcsműve, Az ember tragédiája végére. Írók, dramaturgok, rendezők, filozófusok, tanárok azóta is birkóznak ezzel az elementáris drámai költeménnyel, amely már kortársait is megosztotta. Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna. Annak idején, amikor rádöbbentem a párhuzamra, katartikus élménnyel töltött el, holott lehet, hogy evidencia. Mindenesetre még korábban egyik legnagyobb drámaírónk, Hubay Miklós már értekezett róla, aki egy életen át fejtegette Az ember tragédiája titkait. Erre csak a minap bukkantam rá, de már nem vehetett el a hosszú évekkel ezelőtti katarzisomból.
„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére” – írja a Sziszüphosz mítosza című esszéjében Albert Camus. Meglátása szerint az ember, amikor rádöbben a világ idegenségére s benne a maga számkivetettségére, attól válik abszurddá, hogy nem az öngyilkosságot választja, hanem visszafordul a szakadék széléről, szembenéz akár még az értelmetlenséggel, a hiábavalósággal is, és értelmes építkezésbe kezd. Az öngyilkosság csupán menekülés volna a felelősség elől, feladása mindannak, amiért addig küzdött az ember. Épp küzdésének a lényege, a lázadása, az (abszurd) élete válna így megkérdőjelezetté. „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét” – fogalmaz a tragikus sorsú francia zseni.
És mit olvasunk Madáchnál?: „A czél halál, az élet küzdelem, / S az ember czélja e küzdés maga.” (Tizenharmadik szín, 115–116. sor) Ugyanebben a gondolatban erősíti meg a mű zárójelenetében az Úr hangja is Ádámot, aki, miután végigjárta álmában az emberi történelmet, s megtapasztalhatta, mint buknak vagy torzulnak el majd jó eszmék is, s korról korra mint vonaglik az emberiség önnön végzete felé – öngyilkos akar lenni, hogy elejét vegye az egésznek. De ekkor lép közbe Éva, aki már gyermeket vár, késő minden, a történelem elkezdődött. Szeretem Madách Ádámját úgy látni ott a sziklaszirten, ahonnan levetni készült magát, mint Camus abszurd emberét, aki nem csupán Éva bejelentésétől határoz másképp, hanem önmagáért is, a küzdésért, becsületből, felelősségből, dacból, lázadásból: szembefordulni a rettenettel, s még akkor is megpróbálni tartalommal, értelemmel, humánummal átformálni, ha tudjuk, hogy az ügy eleve bukásra ítélt.
Ha körbenézek ma a világban, bizony nagyon sok ilyen visszaforduló emberre volna szükség, s a hitükre ahhoz, hogy az emberiség megtorpanjon végre, és ne meneteljen tovább madáchi verme felé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)