A napokban jelenik meg Vályi Horváth Erika huszadik önálló fordításkötete. A műfordítóval Svetlana Žuchová Tolvajok és tanúk című regénye kapcsán beszélgetett Jakubecz Erzsébet a Dunszt oldalán.
– Ma már elismert fordítóként dolgozik, de mi csábította önt a műfordítói pályára? Milyen emlékeket idéz az első fordítása?
– A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–német szakán végeztem, és mindkét nyelvnél nagyszerű tanáraim voltak, akik felkeltették az érdeklődésemet a kortárs irodalom és a fordítás iránt. A műhelyfoglalkozásokon mindig kreatívan tálalták a feladatot, a magyar szakon Hizsnyai Tóth Ildikónak köszönhetően úgy megszerettem ezt a fajta agyafúrt, magával ragadó játékot, hogy azóta sem hagytam abba. Ujjgyakorlatnak indult a dolog, már arra sem emlékszem, mi volt az első mű, amit annak idején lefordítottam. Nyilván ha ma kézbe venném, nagyon sok hibát és suta megoldást találnék benne, hiszen mindenki tanul, fejlődik, erről szól minden szakma.
– A szlovákon kívül cseh és német nyelvből is fordít – melyik jelenti a legnagyobb kihívást? Vagy inkább stílusfüggő a fordítás nehézségi foka? Milyen irodalmi művekkel dolgozik legszívesebben?
– Most a magyar gyökerekkel is rendelkező, szlovák származású, Svájcban élő Irena Brežná regényén dolgozom, amelyet németül írt meg, előtte egy osztrák írónő, Andrea Grill novelláit fordítottam le magyarra, amelyeket egy bécsi irodalmi fesztiválon olvastak fel. Szóval az elmúlt heteim inkább a német szövegekről szóltak, ám ezt megelőzően Pavol Rankov regényén dolgoztam, amelyet a Kalligram adott ki, majd ezt követően Svetlana Žuchová szlovák írónő kisregényét ültettem át magyarra, amely a napokban jelenik meg a Phoenix kiadó gondozásában. Megtisztelő számomra, hogy a kiadó megjelenteti a Yesim folytatását.
– A Yesim című Žuchová-kötet fordítását idén Madách-díjjal is értékelték – ekkor már dolgozott a Tolvajok és tanúk szövegével? Az írónő stílusát fantasztikus módon sikerült átültetnie magyar nyelvbe. Igényelt ez személyes kapcsolatot is?
– Köszönöm a kedves szavakat. Igen, a Yesim egy monológ, és nem egy könnyen emészthető olvasmány, ezért is lepődtem meg annyira, hogy éppen ezért a fordításomért kaptam meg ezt a kiemelkedő szakmai elismerést. A Yesim miatt annak idején sok álmatlan éjszakám volt, mert eltartott egy ideig, míg megtaláltam a lecsupaszított, redukált szlovák nyelv magyar megfelelőjét, míg ráleltem a Bécsben élő, identitását kereső énekesnő hiteles hangjára. Szakmailag nagyon érdekes amúgy, hogy a kisregény fülszövegében úgy mutatják be a könyvet, hogy ez egy terápiás beszélgetés, egy monológ a pszichiáternél. Ebből kiindulva sok szófordulatot, kifejezést megvitattam a pszichiáter barátnőmmel, hogyan beszél magyarul egy mélydepresszióban szenvedő egyén, hogy fejezi ki magát, mely szavak férnek bele és melyek nem ebbe a lírikusan lüktető szövegfolyamba. Aztán fél évvel később egy tanulmányt írtam a szövegről, akkor jöttem rá, hogy ez a terápiás megközelítés egy nagy félreértés. És miután felvettettem az eszmefuttatásomat a szerzőnek, mosolyogva vallotta be, hogy igen, igazam van. Nincs itt szó terápiás beszélgetésről, a szerkesztők simán belekeverték az életrajzi elemeket, mivel Žuchová civilben pszichiáter, és így jelent meg a könyv, amit aztán átvett a sajtó és a többi fordítás is, a könyv pedig elkezdte élni az önálló életét, amibe a szerző már nem akart beleavatkozni, ezért hagyta, hogy mindenki interpretálja úgy a szöveget, ahogy az neki jólesik. Žuchová most magyarul megjelenő regénye, a Tolvajok és tanúk fordítása esetén már rutinosabban vettem az akadályokat, és amikor megosztottam a szerzővel az érzéseimet, ő maga is mondta, hogy szerinte a Yesim a legnehezebben fordítható műve. Akinek abba nem törik bele a bicskája, a többivel már könnyen boldogul.
– Az írónő különleges cselekményszerkezetét adaptálni úgy, hogy közben végig fenntartja az olvasó érdeklődését, nyilván nem volt egyszerű feladat. Mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy megfogalmazódjon magyarul a könyvben leírt vallomás?
– A nyersfordítással gyorsan elkészültem, de a stilizálás, vagyis ez esetben inkább a nyelvi elemek redukálása, kétszer annyi időt vett igénybe, mint maga a fordítás. Szerencsére volt elég időm, hogy pihentessem a szöveget, és tiszta szemmel megítéljem, mely részek nincsenek rendben, hol kell még csiszolni a szövegen. Itt kiemelném a kiadó és a szerkesztőm, Noszek Barbi segítségét is, akivel nagyon kreatív és felemelő szakmai diskurzust folytattunk a szöveg kapcsán.
– Žuchová nemcsak az idővel játszik a kötetben, hanem a szereplők nézőpontváltásaival is – a szinte kimondatlan apró utalások mindegyike ugyanolyan pontosan megjelenik a magyar verzióban. Jól gondolom, hogy a legnagyobb kihívás ezeknek a sejtetéseknek a megjelenítése volt?
– A Tolvajok és tanúk négy kalandvágyó fiatal szereplője nagyon eltérő jellem, az egyes fejezetek én-közlés formájában íródtak. Míg a szlovákban már önmagában a ragozás és a személyes névmás is elárulja, nő- vagy hímnemű-e a beszélő, a magyarban ez nem olyan egyértelmű, erre a fordítás során mindig utalni kell. Figyeltem arra is, hogy a szereplők nyelvhasználata autentikus legyen, és passzoljon a jellemükhöz, pl. a felelősségvállalásra képtelen, infantilis lelkületű és egocentrikus kétkezi munkás, Janut szájába nem adhattam olyan szavakat, olyan választékos kifejezéseket, amelyek hiteltelenné teszik az alaposan kidolgozott jellemrajzát.
– A szöveg dinamikáját nemcsak az elbeszélők kifejezései, aprólékos megfogalmazásai, hanem a késleltetett történések is befolyásolják. Bele lehetett szokni ebbe a nem hétköznapi ritmusba?
– Úgy gondolom, épp ettől olyan izgalmas ez a regény, hogy váltakoznak az idősíkok, a helyszínek, és nem lineáris a történet. Sok esemény akkor nyer értelmet, ha pár oldallal később felfedezzük a megoldókulcsot egy-egy elejtett szó formájában.
A teljes interjú a Dunszt.sk oldalon olvasható.