Szigeti László újságíróval, színházi dramaturggal, a Kalligram Kiadó alapítójával Márton László beszélgetett A hely szelleme című, Mészöly Miklósra emlékező programsorozat idén nyári eseményén. A beszélgetést a Műút folyóirat online oldala adta közre.
Márton László: Itt ülünk egymás mellett Szigeti Lászlóval, és a beszélgetésnek Mészöly Miklós körül kell forognia, mégis először arra kérlek, hogy beszélj egy kicsit magadról, arról, hogy miként alakult az irodalmi pályafutásod a Kalligram alapítása előtt, mert szerintem ez is fontos. Amikor készültem erre a beszélgetésre, akkor olvastam valakinek a visszaemlékezését is arra, hogy mennyire fontos volt az a tanács vagy útmutatás nekia, amelyet tőled kapott annak idején az 1980-as években.
Szigeti László: Ki volt az?
M. L.: Esetleg a végén elárulom. Számomra most az a fontos, hogy amikor a Kalligram elkezdődött, akkor már volt szerkesztői gyakorlatod, méghozzá számottevő. Szeretném, hogy erről mondj egy-két dolgot.
Sz. L.: Hol kezdjem, hogy rövid legyek? A hetvenes évektől dolgoztam néhány szlovákiai magyar újságnak és lapnak, kulturális rovatokat szerkesztettem. 1981-től ’83-ig a kassai Thália Színház dramaturgja voltam, ahonnan el kellett jönnöm. Két olyan darabot is bemutattunk, amelyeket a kerületi — itt ez a megyei volna — pártbizottság ideológiai osztálya kifogásolt, ezek miatt kellett a rendezővel, Gágyor Péterrel együtt elhagynom a színházat.
M. L.: Csak a teljesség kedvéért: mi volt ez a két darab?
Sz. L.: Az egyik Az áldozat, amely Tóth László szlovákiai magyar költő Kőműves Kelemen-értelmezése, a másik egy Don Quijote-feldolgozás volt, amelyben a főhőst Gágyorral egy pszichiátriai intézetbe helyeztük. Persze nem ő, hanem a gyógyító gépezet, a megtestesült társadalmi norma volt beteg. Amolyan Száll a kakukk fészkére szlovákiai magyar szemszögből. A regény feldolgozása tiltott volt az akkori Csehszlovákiában, a vaskalapos bolsevikok még Miloš Forman filmjének forgalmazását sem engedélyezték. Elbocsátásom és a bérvisszafogás miatt pert indítottam, a színház pártalapszervezete dúlt-fúlt miatta, de végül megnyertem a polgári pert, ki kellett fizetniük a béremet, viszont nem kaptam vissza az állásomat. Hónapokig nem tudtam elhelyezkedni, végül a Nő című hetilap befogadott. Ott szerencsére számtalan fiatal szlovákiai magyar íróval kerülhettem kapcsolatba, többek közt Csehy Zoltánnal, és újból szerkeszthettem.
M. L.: A szerzőkkel való kapcsolattartás terén már akkor szereztél tapasztalatokat?
Sz. L.: Így is mondhatni, igen.
M. L.: És ennek a korai pályaszakasznak milyen tanulságait tudtad hasznosítani később?
Sz. L.: Azt, hogy ha kapsz egy 200 flekkes kéziratot, akkor már az első 15 oldalból meg tudod állapítani, hogy érdemes-e tovább olvasni vagy sem.
M. L.: A színházi pályafutásod gyakorlatilag derékba tört, ezzel szemben a szerkesztői beindult.
Sz. L.: A nyolcvanas években csupán folytatódott, az 1989-es rendszerváltás után két évvel viszont a radikális függetlenség mámorával indult be. A kétéves kihagyást minősíthetetlen politikai pályám okozta, de abból kilábalva Grendel Lajossal, Farnbauer Gáborral és másokkal megalapítottuk a Kalligramot. 1991-ben indult szlovákiai magyar kiadóként, és első körben három szimbolikus üzenetű könyvet adtunk ki. Egy gyermekverskönyvet, egy Fábry Zoltán-kötetet a szlovákiai magyarok második világháború utáni kiszolgáltatottságáról, és egy publicisztikaválogatást, amely az első csehszlovák köztársasági elnök, Masaryk demokráciaképét volt hivatott bemutatni. Így jeleztük, hogy két kultúrában kívánunk jelen lenni.
M. L.: Lépjünk tovább! Mesélj a Mészöly Miklóssal való ismeretséged történetéről – mikor és hogyan kezdődött?
Sz. L.: Tulajdonképpen Bohumil Hrabalnak köszönhetem, akivel a nyolcvanas években készítettem egy interjúkötetet. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három éven át beszélgettünk. Az interjúregényből, maga Hrabal nevezte így, elsőként Nyugat-Németországban jelent meg egy részlet. Úgy értesültem a megjelenésről, hogy a titkosszolgálat kérdőre vont az engedély nélkül publikált szövegért. Az igazsággal védekeztem, azzal, hogy nem én vagyok a szerző, de vállalom minden sorát. Ebben a történetben Hrapka Tibor barátom, könyvborítóink későbbi tervezője sem mellőzhető. Beszélgetéseink fültanújaként rengeteg felvételt készített Hrabalról. Nyolcvanöt őszén közös barátunk, Filep Tamás Gusztáv azzal az ötlettel állt elő, hogy a pesti Centrál kávéházban működő ifjúsági klubban megszervez egy fotótárlatot. Áthoztunk közel hatvan Hrabalról készült képet, ő maga is átrepült Prágából, és Miklóst kértem fel a tárlat megnyitására. Régi vágyam volt, hogy összehozzam őket.
M. L.: Akkor te már ismerted őt?
Sz. L.: Igen, de ekkortól datálom a szorosabb kapcsolatot. Ezen a tárlaton találkoztam először Esterházyval, lányos fekete haja volt. Másnap kimentünk Hraballal Kisorosziba. Néhány fotográfia megjelent erről a Zsebcselekben. Két-három órát tölthettek el együtt, néha tolmácsoltam, néha németül beszéltek.
A teljes beszélgetés a Műút oldalán.