Jutott új zabla, kötőfék,
szánkat rendre felsebezte,
akarásunk kerékbe törték,
és a lefüggönyözött este
átrágta vén csontjainkat,
hogy már remélni sem mertünk,
nem volt, aki új táncba ringat,
mi minden dalból kint rekedtünk,
Király Gábor A nyugat című versére
Hittük azt, felejthető, hogy
„sohasem voltunk mi készek”,
előttünk úgyis térdre rogy,
félholtan, vagy tán egészen,
minden, mi mást táncba hívott,
de nem hallhattuk a zenét,
hisz harcunk ellenünk vívott,
szűk elménket szaggatta szét,
éltünk, égig átkozódva,
foltozva a büszke várat,
mindig másnak vált valóra,
amit ránk testált a század.
Jutott új zabla, kötőfék,
szánkat rendre felsebezte,
akarásunk kerékbe törték,
és a lefüggönyözött este
átrágta vén csontjainkat,
hogy már remélni sem mertünk,
nem volt, aki új táncba ringat,
mi minden dalból kint rekedtünk,
mert nem álmodtuk az álmot,
a hajnalt is gúzsba kötöttük,
míg lelkünkre ült porkolábot
lelkesedve megköszöntük.
Most állunk, új idők szelében,
idehallik minden zene,
és igazságaink nevében
szabad szánk porral lett tele,
hitünkre hajló minden árnyék,
csak fényeink ütötte rés,
mit felmutathatunk magunkból:
„a semmi, a nincs, a kevés”.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 14-i számában)