Bonczidai Éva | Az emberi létezés végpontjai – Incze Mózes képeiről

Bonczidai Éva • 2020. december 05., 01:15

Mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.

Incze Mózes: Setétvíz (130 × 110 cm, 2020)

Vannak festők, akik a jelenünk olykor árnyéktakarta arcával szembesítenek. Incze Mózes ilyen alkotó.

A színeket, formákat, kompozíciókat, motívumokat vagy olykor az ecsethasználatot tekintve érezzük a régi mesterek jelenlétét, reneszánsz miszticizmus vagy épp romantikus álomszerűség érhető tetten a festményein, mégis tudjuk, hogy mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.

A technikai fejlődés – mint egy újonnan épülő Bábel-torony – azzal kecsegtet, hogy hatalmasak leszünk, a gépek által képessé válunk mindarra, amire korábban csak a legnagyobb tehetséggel megáldottak voltak. Hol vannak ebben a folyton „fejlődő” világban a művészet határai, az emberi létezés végpontjai, a szentség megismerésének lehetőségei? Ideiglenes jelenlétté válik a jelenvalóság egykori adománya, ismerős ismétlődések terelgetnek a nyugtalanítón csábító ismeretlen felé, határokba ütközünk, melyeken átjutva azzal szembesülünk, hogy mögöttük sincs semmi más, mint amit az innenső oldalon megismertünk – a végtelenség talán nem ebben az irányban van.

Incze Mózes útra hív, irányokat mutat, játéklehetőségekkel kecsegtet, látomásokkal, reményekkel tarisznyál fel olyankor is, amikor az emberhez méltó jövő körvonalai elhomályosulnak. Nem ejt kétségbe, hanem gondolkodásra szólít fel.

 {P18}

Incze Mózes 1975-ben született Baróton. 1994-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjaként érettségizett murális festő szakon. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben vette át a diplomáját.
Pannoncolor-ösztöndíjasként (1996), Székely Bertalan-ösztöndíjasként (1997) alkothatott, több évben ott volt a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat díjazottjai között, 2014-ben elnyerte a Kortárs Önarckép Biennálé fődíját, 2015-ben Új Művészet-díjat, 2016-ban Horváth-díjat kapott, 2018-ban pedig a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját.
Egyéni tárlata volt többek között Temesváron, Kecskeméten, Budapesten, Athénban, Barcelonában, Luganóban, Milánóban, Kölnben, Ferrarában, Pécsett, Debrecenben, Csongrádon és szülővárosában, Baróton. Olyan művészeti vásárokon vett részt, mint például a pekingi International Art Expo, az Art Innsbruck, a Budapest Art Market, a milánói Grandart vagy a New York-i Volta.
„A jelenidő folyton változó képének a hosszabb távon fennálló struktúrával (nevezzük festészeti hagyománynak, formatárnak) való viszonyának egybeláttatásával foglalkozom, munkáim ennek lenyomatai” – mondja magáról.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)