Most naplemente van, fázik a tenger,
hitem párolog, mint fehér gondolat,
lassul az átmenet, lassul a szerver –,
valami belőlem mindig kimarad.
Most naplemente van, fázik a tenger,
hitem párolog, mint fehér gondolat,
lassul az átmenet, lassul a szerver –,
valami belőlem mindig kimarad.
Az emlékezés mindig átmeneti,
körforgás, ami egymásba szakad,
a harmóniát testem megszereti,
ha szépen bántanak a sugarak.
A galaxis forog, tele van nappal,
zománc-szemed nem tud védekezni,
kivárom az éjszakát tiszta aggyal,
amíg botorkál véredben a semmi.
Arcomba hullnak a csillagképek,
– a félelem titokban átsuhan –,
földre zuhannak a szenvedések
– és szétpereg az élet biztosan.
Nem tudom az éjszaka mit szerettem,
– az új csillagok vigyázzban állnak –,
milliárdnyi órát ragyognak felettem,
és megváltozott mosolya a nyárnak.
A gondolatból legtöbbször kilépek,
hajnal betemet, semmi sem marad,
mert a szavakban boldogan kiégek,
amíg a csillagok bevilágítanak.
(Karantének)
{K1}