Evangélista, akit Péter Egyiptomba küld, hogy egyházat alapítson; Crosby, Stills & Nash egy dala; a lélek halál utáni kóborlása az újjászületésig; a Lánchíd átadása, a Lánchíd helyreállítása, az első atomóra, aranyláz, Tom Waits, Billy Joel, Bruce Springsteen – és még sorolhatnánk. Ami mindezekben közös, az a 49-es szám, Temesi Ferenc regényének titkos vektora.
Evangélista, akit Péter Egyiptomba küld, hogy egyházat alapítson; Crosby, Stills & Nash egy dala; a lélek halál utáni kóborlása az újjászületésig; a Lánchíd átadása, a Lánchíd helyreállítása, az első atomóra, aranyláz, Tom Waits, Billy Joel, Bruce Springsteen – és még sorolhatnánk. Ami mindezekben közös, az a 49-es szám, Temesi Ferenc legújabb regényének titkos vektora.
A történet egy szerelemről szól: az 1960-as évek második felében Ilona és Márk együtt járnak gimnáziumi éveik alatt. Kapcsolatuk hirtelen-tragikusan szakad meg, majd negyven év kihagyás és két különböző élet nagyobb eseményeinek lezajlása után felkeresik egymást, hogy befejezzék, ami félbemaradt. A regény szerkezete részletesen kidolgozott és precízen kivitelezett: kétszer negyvenkilenc fejezet váltakozik egymással (számozásuk római és arab számokkal elkülönített) – múlt és jelen kavarog a szemünk előtt, majd egyetlen utolsó fejezet (betűkkel kiírva: kilencvenkilencedik) egyesíti és robbantja szét a két szálat.
„Hogy lehet az, hogy te minden vacak sanzon, kuplé, úttörőinduló szövegét és dallamát még mindig fújod?” – kérdezi viccesen az idősödő Ilona, mégis rátapint az igazságra, hisz Márk személyes és irodalmi fejlődéséhez is kiemelten hozzájárult a zene. A tinédzserkori tapasztalások, impulzusok hatása tizenévesen mindig mélyebbre rögzül, mint bármelyik későbbi életkorban, így a hatvanas férfi ízlése a Dire Straits, a Searchers, a Beatles, John Lennon és Cseh Tamás zenei világán alapszik, sőt, ez még a szerelemfelfogását is befolyásolja: „Hogy mi a szerelem? Megtudod, amikor zenét hallgatsz a másik szobából, és együtt énekelsz vele. Mert egy dallam az, amibe igazán beleszerettél, és amikor becsukódik az ajtó, és nem hallod már többé a zenét, te még továbbra is együtt énekelsz vele valamiképp. És nem számít, mennyi idővel később, amikor újra meghallod a zenét, még mindig tartod a ritmust. Na erre hasonlít.”
A történet a szerző által is bevallottan önéletrajzi ihletettségű, így a kötet posztmodern vonásokat is felvillant. Az elbeszélő maga is regényt ír (illetve sajátként utal Temesi Ferenc más műveire) erről a szerelemről, és a részleteket időről időre megosztja Ilonával. Az irodalom ezáltal szerelmi gesztussá válik, ugyanakkor ellentétező szereppel is bír, a szereplők döntéshelyzetbe kényszerülnek, hogy felmérjék egymás negyven évvel ezelőtti és jelenlegi fontosságát. Igazi ars poetica, amelyet Márk Ilonának ír (és az is sorsszerűen előremutató, hogy a szöveg még elküldés előtt törlődik a számítógépről): „Én magamon keresztül emlékezem, mert nem bízom senki más emlékeiben. Másokat keresve magamra találok mindig. Csapatjátékos vagyok, de csapatom tizenegy tagú, és én csak a negyvenkilencedik vagyok. Nem ünnepelem és énekelem magam, mint Whitman. […] Megszoktam a magányt, ami nélkül nincs munka. Mindenkitől lopok, és mindenki lop tőlem. Most épp az ifjúság múzeumában téblábolok, a jegyem már eltépték.”
Temesi Ferenc: 49/49. Scolar Kiadó, Budapest, 2018
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában)