Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.
Abban az évben, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Évkönyvében leírtaknak megfelelően, a csapadék mennyisége a hegyvidéktől az alföld felé tetemesen fogyott, a hőmérséklet nőtt, a levegő páratartalma pedig kisebb lett. A háború óta eltelt két évben, Sovánfalva*, a Szamos-parti pici falu, próbált tovább éldegélni, tartása nem volt büszke, de szépen, hozzáférhetően vitte a napokat egymás után, szedegetve az idő rozsdás leveleit.
Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt. A pöfeteg igazgató, Zsótér úr, túl idegesen kapkodott a nyakkendőjéhez, majd folyóparti sétára küldte a gyerekeket. Az úton szembe jött velük Kolcsár, a patikárius, kuglifején kalapjával, és komolyan bólintott. A többi gyerek örvendezett a vakációs napnak, de Perc Etus, aki álmában mindig kőkorláton, ablakpárkányon, oszlopon egyensúlyozott, és tudta, hogy onnan leugrani nem tud, figyelt. Kis motyóját, benne füzetei, plajbász és zsírpapírba csomagolt kenyér, még erősebben szorította. A tanító, Béni bácsi, egy kortalan, égnek álló hajú emberke, nem kérdezte ki a szorzótáblát, nem ellenőrizte az irkákban a margó szélességet, és kukoricára térdepeléssel sem fenyegetett senkit. Perc Etus gyanakodva figyelt. A dolgok, a lét apró és nagyobb moccanásai nem haladtak rendben, a kitaposott útjukon. Miközben a pár gyereket a Szamos felé terelgette, Béni bá unos-untalan a zsebórájához kapkodott, és Perc Etus érezte, hogy inkább zilált önmagát akarja e parti sétálással rendbe rakni. Orrát feltartva szimatolt, akár egy veszélyt sejtő, fiatal állat.
A Szamos-parton aztán apró gyereklelkét gyors és futó sóvárgás fogta el az édesanyja után. Az asszonyról Budapest, az igaz város, a főváros, a világ közepe jutott eszébe. Ahova még senki a faluból nem jutott el. Perc Józsefné született Szabó lány mesélt neki a budai Várról, és megígérte, hogy ha jó lesz, elviszi oda. De Perc Józsefné született Szabó lányt aztán, sok éve, ádázul letarolta egy szeneskocsi, aminek fuvarosa elaludt a bakon, a lovak pedig megbokrosodva rohantak neki a Sovánfalva végében meredező kaptatónak, az asszonyt jó darabon maguk után vonszolva. Perc Etust ötévesen, a parasztház konyhájának káposztaszagában érte utol az árvaság, ide hozták az eset után az anyát. Egészen olyan volt, mint mindig, szája széle kicsit torzult csak, és perkálblúzának egyik gombja kinyílt. A gyerek azt hitte, alszik, közelebb lépett, és megbökte a mutatóujjával.
Perc Etus most arrább rúgott kifényesített fűzős cipőjével egy követ. Szakad már, talpalás is elférne rajta. És darabka dühvel gondolt arra a napra, amikor így pofon kente az élet. Arra is emlékezett most, hogy anyátlanságát soha nem szokta meg, de elfogadta, ott helyben, ötévesen.
És jött a háború, az apját, hadköteles lévén, azonnal besorozták az erdélyi hadseregcsoportba. A pár év alatt, Perc Etus pedig a távolabbi szomszéd, a még tizenhatban Szebenből menekült Trudi néni koloncává vált. Azaz gyerekből gyatra kis felnőtté. Aztán hazajött az apja, a néhai bivalyerős, pirospozsgás, pocakos jópofa, és a gyerek nem ismerte fel. Asztal alá rohant a rémülettől. Egy hosszú, sovány, acélszürke idegen állt előtte, aki közölte, hogy minden rendben lesz, és másnap már napszámba áll. Trudi szerint apjának a lelke sérült meg, miközben harcolt a háborúban, amelyet nem önként vállalt. A gyerek ezt nem értette, és a hazatért idegent kisebb, oltalomra szoruló testvérként vette, akiről gondoskodnia kell. Mennyivel tapasztaltabb ő, mint a többi gyerek. Azok most is értelem és haszon nélkül, ricsajozva szaladgáltak, dobálták a fákat, taposták a bogarakat, Perc Etus meg, akár egy vásott öregember, ment engedelmesen, mint eddig is, rövid élete során.
Béni bá újra órájához kapott. Akkor kezdtek el harangozni, de nagyon erősen. Már öt óra lenne? Perc Etus tudta, hogy akkor neki otthon a helye. Mosogatás, mosás, súrolás. Meg is gyorsította a lépteit, ment, ment egyenes háttal, akár egy csatába induló katona, a harang csak szólt, és nem volt még öt az óra, ezt a nap állásából tudta. A gyerekek meg ott futkároztak tovább, Béni bá szánalommal, düh nélkül nézte őket, képzeletben megsimogatva mindegyikük borzas fejét. Perc Etus igazságtalannak érezte ez az egészet, neki kötelességei vannak, tehát mennie kell haza, és úgy érezte, valamiféle masírozáson, felvonuláson vesz részt most. De megtorpant. Előtte, a fa tövében, a porban, kisebb fehér galamb pihent, és fejét félrehajtva, piros szemével egyenesen rá nézett. Lehajolt hozzá. Kicsit furcsállotta, hogy azonnal nem repül el, aztán, hogy vigyázva felvette, meglátta a lyukas begyét. Kilőtték vagy kilyukasztották. Pár égnek meredő toll között falatka, véres nyílás. A harangok meg csak zúgtak. A galambot vászon fejkendőjébe csavarta, vitte magával, haza. Az úton, kertes vityillójuk felé a sebesült nem mozdult. Csak a formás fehér feje, meg a szeme látszott ki. Lehunyta azt. Pihent vagy aludt. Néha felnézett a kislányra. Otthon egy nagy papundeklidobozba tette a madarát, meleg ruhákat mellé, és vizet. Felsóhajtott. Lelkének melengetői, a nevekkel felruházott, pár kapirgáló, félig gutaütött csirke sorra pusztult valamiféle kórságtól, és Simli, a korcs kutya is megszökött ínséges otthonukból. Most a lócán ülve őrizte a galambot. Próbálkozott.
De még aznap kora este egyszer csak erős lökés éri a már megrokkant fájú bejárati ajtót, valami olyan, mintha megrúgták volna, de teljes erőből. Perc Etus betakarja a galamb dobozát. Az apa, Perc József, vacsorája, a kenyér, a szalonna ott van a gondosan végigsikált asztalon, a hagyma levet eresztett, és már erősen szaglik. Perc Etus nem érzi ezt. Várja az apját. Csak ő lehet, rémül meg, valami ősi, forró alázattal, de ajtót rugdosni nem szokott, ilyet nem tesz, és ő ehhez tartja magát, makacsul. Odalép készségesen, kinyitná, neki. De még azelőtt valaki elfordítja kulcsot, és egy nagy, borús idegen, egy fogatlan ember áll ott, fél kezével tartva egy kisebb, nagyon nyomorult és sovány, bajuszos alakot, Perc Józsefet, aki mintha valamitől most összetottyant volna. A gyereklány nem ijed meg, azonnal tudja, mit tegyen.
– Édesapám, lelkem, ivott… Jöjjön csak... Holnapig kialussza magát.
De az a nyomorult alak ott, a durva képű kezében erőtlen a mozgásra is. A nagydarab idegen vigyorogva elengedi őt, aki lezuhan a földre. Cigaretta, áporodott ital- és budiszag árad belőle. Annyi minden fut át Perc Etus agyán. Úgy érzi, egész eddigi élete egy hosszú, zötykölődő utazás volt, és most megérkezett ide, ebbe. És azt is érzi, hogy legjobb lenne most mindezt itt hagyni, a harangozós napot, részeg apát, lucskos konyhakövet, fogni a dobozt és átszaladni Trudy nénihez, vinni a galambot, hátha segíteni tud rajta. Aztán meggondolja magát. Apja, Perc József, a napszámos, soha nem ivott egy pohárnál többet, nem sokat beszélt, hazajött, megsimogatta a lányka fejét, Jó legyél, Etelkém!, és ment feküdni, aztán hajnalban kelt. Ez itt most valami érthetetlen és szokatlan. A néninél meg nagyon sok mindenre kell vigyázni. Az utóbbi időben kissé túl sokat emlegeti a gyámságot. Az is eszébe jut a gyereknek, vajon ki láthatta az utcán így az apját, szégyent érez, szégyelli a szaros sovánfalviak előtt gyűlöletes szégyennel Perc Józsefet, amiért életében először berúgott, pont amikor zárva volt a kocsma. Még azt is kívánja, hogy haljon meg, és anyját is szidalmazza csendben, megveszekedve, amiért egyedül hagyta. A nagyvadbarom fogatlan néz, és azt mondja:
– Iszogattunk, elbeszélgettünk ennek a világnak a kacifántosságán...
– Édesapám,… szedje már össze magát, ha nem, én hívom,... hívom a csendőröket! – kiabálja cérnahangon, és a fogatlan csak bámulja a kis vékonyt, aki így mer kiállni.
Aztán sóhajt.
– Hívhatod… Azoknak már hasznát nem veszed…
A fogatlan elmegy, és Perc Etus aznap nem fekszik le. Ül a konyha hideg kövén a doboz mellett. A galamb haldoklik, ereje fogytán, de nem megy olyan könnyen neki. Nem adják olcsón, látszik az. Még sokáig repdes, ver, néha kaszabol fehér, vakító két szárnyával, és a gyereklány mellette térdel, közel hajol hozzá, ujjaival megérinti a fejét, két tenyerébe fogja, melegíti testét, rálehel, bebugyolálja. Az apa, Perc József kissé arrább fekszik a földön, megmozdítani sem tudja magát, de végignézi mindezt. A gyerek tudja, hogy valami történt, és hogy ehhez a valamihez és mindehhez ő még kicsi. Nem, nem hagyhatják, nem lehet, a Jóisten nem nézheti, hogy ebben, egyedül tébláboljon.
– Édesapám, lelkem édesapám,… meghal a galamb… – szól, és a részeg, magatehetetlen ember, onnan a földről, tiszta szemmel, józan hangon válaszol:
– Igen, Etelkém.
A koravén gyermek az elfüggönyözött ablak felé néz. Valahol a távolban már dereng a pirosló hajnal.
(Megjegyzés: Sovánfalva - fantázianév)
(Trianon 100)
{K1}