Nos, ez érdekes – mormolta az urológus, miközben pirosló hátsómat nézte. Ahhoz, hogy megértse, hogyan forráztam le egyidejűleg teával és gulyáslevessel, és ezt követően miért hozzá utalt be a katonaorvos, egy kicsit hosszabb magyarázat kellett.
Nos, ez érdekes – mormolta az urológus, miközben pirosló hátsómat nézte. Ahhoz, hogy megértse, hogyan forráztam le egyidejűleg teával és gulyáslevessel, és ezt követően miért hozzá utalt be a katonaorvos, egy kicsit hosszabb magyarázat kellett.
Az egészről a Varsói Szerződés tehetett. A laktanyánk közelében ugyanis szupertitkos repülőteret létesítettek, amelyet jó vastagon betakartak termőfölddel, füvesítették, és hogy teljes legyen az idill, dukált oda egy báránycsorda is, nagy bajszú pásztorral. Ez utóbbi minden bizonnyal titkos ügynök lehetett, ahogy talán a bárányok is, azonban a nyájat őrző kutyákról ezt senki nem feltételezte, ahhoz túl fegyelmezetlennek tűntek.
A seggem és a Varsói Szerződés közötti kapcsolat egyszerre volt bonyolult és triviálisan egyszerű. A hivatalosan nem létező repülőtérhez ugyanis üzemanyagot kellett biztosítani, és persze ezt is álcázni kellett. Építettek tehát vadászházszerű kúriát a közelben, és ennek az udvarában süllyesztették el a tartályt. Ezt a romantikus házikót hat honvéd őrizte éjjel-nappal, huszonnégy órás váltásban. Az épületet bázisnak nevezték, ami roppant katonásan hangzott, és egy olyan, gondosan őrzött titok kapcsolódott hozzá, amelyről még a katonai parancsnokság se tudott. Valamiféle tévedés folytán a konyhaszolgálat adataiban az szerepelt, hogy tizennyolcan őrzik a házat. Így háromszor több reggeli, ebéd és vacsora dukált az őrszolgálatnak. Emiatt aztán lelkesen tülekedett mindenki az ottani beosztásért. Ezt persze nem az ellátmány minősége indokolta, hanem a közelben élő tanyasi néni, aki az élelmiszer kiszállítása után, napjában háromszor, óramű-pontossággal bukkant fel a bázis előtt, koszos, megviselt rafiaszatyrát szorongatva. Ebben pár sörösüveg csörömpölt, ami gyorsan és olajozottan cserélt helyet az üres üvegekkel és a fölös élelem kalóriadúsabb elemeivel, a szíjas ipari szalonnával, zsírban tocsogó kolbásszal és hasonló tételekkel. A tranzakció néma csöndben zajlott, elvégre egy titkos bázison nem fecsegnek az emberek, a megbízhatatlannak tekintett birkák pedig amúgy is túl közel legelésztek.
Szótlansága ellenére tudni véltük, hogy a mamóka a kutyáinak viszi az ételt, amit az is alátámasztott, hogy a tea nem kellett neki. Mivel köztudomású, hogy az ebek nem teáznak, az angol titkos ügynökök ellenben igen, így az idős hölgy sikerrel igazolta megbízhatóságát.
A lényeg persze a sör volt, amelyet a bázisőrség nem egymagában hörpölt fel, hiszen az ételt gyalogosan kiszállító két honvéd is ezért a juttatásért vállalta a missziót.
Az ételt katonai éthordóban szállítottuk, ezek egymás mellé szerelt nagy méretű termoszok voltak, és a hátunkon cipeltük őket. A laktanyától a bázisig vezető elhagyott, fákkal és bokrokkal szegélyezett földút a birkalegelő mellett vezetett, és a pásztor kutyái időnként arra kószáltak, talán a kötelező marxizmus–leninizmus-fejtágító elől menekülve, s megérezve az étel szagát, üldözőbe vettek bennünket.
Amikor a laktanya parancsnoka megtudta, hogy a bázison szolgáló katonák tartanak az ebektől, a további problémák megelőzése érdekében elrendelte, hogy lőszer nélkül teljesítsék ezt a szolgálatot, nehogy rálőjenek támadóinkra, amivel pótolhatatlan veszteséget okoztak volna a keleti tömb fedésben működő katonai erejének.
Azon a napon, amikor a sérülés történt, én cipeltem azt a hordtáskát, amelynek egyik rosszul záródó, tízliteres termoszában tea, a másikban gulyásleves lötyögött. Már félúton jártunk, amikor felbukkantak az acsargó jószágok. Előrehajolva futottunk, mert teherrel így volt könnyebb, és nyakunkban lógó AMD géppisztoly is kevésbé kalapálta a gyomrunkat. A fizika törvényszerűségei szerint a nyakamba kellett volna zúdulnia a forró folyadéknak, de a katonai holmik már csak olyanok, hogy szívesen megcáfolják a természettudományos várakozásokat. Így történt most is: a puttony külső felén csordult ki az érdekes koktél, jó kilométeres szakaszon áztatva a szebbik felemet.
Persze rá se rántottam a dologra, megittam a sörből a magamét, kicsit be is csiccsentettem, hiszen hónapok óta nem fogyasztottam alkoholt. Mivel este, a zuhanyzásnál még mindig vörösödött a pecsenye, feltámadt bennem a remény, hogy ebből még betegszabadság is lehet.
A gyengélkedő más időkben a pokol tornáca volt, mivel a disznóhizlalda mellé húzták fel az épületet, így gyakran megesett minden halandó legsötétebb álma: patkányok bújtak elő a vécékagylóból. Ennélfogva korábban eszembe se jutott volna, hogy a gyengusz közelébe merészkedjek, azonban akkortájt úgy alakult a helyzet, hogy aki odament, annak jó esélye támadt a civil szakorvosi ellátásra, ami alapesetben egy laktanyán kívüli délutánt, bizonyos szerencsével pedig betegszabadságot is jelenthetett.
Mert nagy változás idejét élte a laktanya egészségügye, annak köszönhetően, hogy a gépesített lövészek, akiktől bármilyen sötét disznóság kitellett, pár nappal korábban tömött sorokban keresték a fiatal, szemrevaló, pályakezdő doktornőt azzal a panasszal, hogy csomót éreznek a nemi szervükben. A csinos, fekete hajú, húszas évei közepén járó orvosnő először járványra gyanakodott, aztán az egyik vehemensebb honvéd reakciója láttán vöröslő arccal ébredt rá, hogy ezekben az esetekben nem szerencsés manuális vizsgálathoz folyamodnia. Ettől kezdve ha valaki ilyen panasszal jelentkezett, már a küszöbről az urológiára küldte.
Ennélfogva elég volt annyit mondanom, hogy derékon aluliak a panaszaim, és pár órával később már egy khaki színű Barkas üléséről csodáltam a civil világot. A forrázás történetét csak szűkszavúan összegeztem a szakorvosi rendelőben, hiszen a Magyar Honvédség titkát illett megőriznem, azonban a doktornő döntéseinek előzményéről nem mulasztottam el beszámolni, így a röhögéstől fulladozó urológus a szórakoztató társaságért cserébe örömmel írta meg a betegállományra vonatkozó javaslatot.
Ekként történt, hogy a Varsói Szerződés és a gépesített lövészek mesterkedéseinek sajátos kölcsönhatása eredményeképpen csaknem két hétig anyám kosztján pihenhettem, ami katonaidőm legszebb időszaka volt. A gulyásleves és forró tea keverékét azonban azóta se szeretem.
(Karantének)
{K1}