Biológus kutatóként diplomázott, alkotó emberként is magától értetődően sajátja a természettudományi szemlélet. Az meg már-már legendaszerű, hogy rózsát neveztek el róla – ez a Géczi-rózsa (Rosa x geczii Kerényi-Nagy). (Nem tudom, van-e bármely másik nemzetnek olyan kortárs költője, akiről rózsát neveztek el.) Géczi János a rózsa kultúrhistóriájának nemzetközi rangú szaktekintélye. A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában című, legutóbbi könyvében összegzi a számos vaskos kötetre rúgó, ez irányú kutatásait.
Amikor évekkel ezelőtt megismertem Géczi Jánost, eltűnődtem, honnan lehet egy embernek ennyi ideje. Hiszen láttam, hogy a József Attila-díjas költő, író, képzőművész amellett, hogy jelentős alkotói életművet hoz létre, egyetemi oktatóként is elismert, olyan szívügyeket dédelget, mint a Séd című veszprémi kritikai lap vagy az oktatással-neveléssel, illetve az oktatási rendszer jellemzőivel kapcsolatos írásokat publikáló Iskolakultúra című folyóirat. És bizonyára közel áll a szívéhez a Vad Fruttik Darabok lemezével elkezdődött együttműködés is, amely által a zenekar koncertjein azt is megtapasztalhatta, milyen, amikor többezres tömeg zúgja mély átéléssel a dalszövegnek álcázott verssorokat. De Géczi János nevét hallva eszünkbe jut a nyolcvanas évek legendás/ botrányos irodalmi szociográfiája, a Vadnarancsok és az újabb beszélgetőkönyvei is Likó Marcellel, Csányi Vilmossal. Szerteágazó, sokoldalú, elképesztő – ilyen jelzők jutnak eszembe, ha Géczi János világáról kell beszélnem. És ezek csupán tárgyilagos megállapítások.
Géczi ideje mint egy esetleges külön dimenzió létezése akkor ötlött fel bennem, amikor pár éve vendégül látott a családommal együtt. Géczi János, a házigazda legalább annyira lenyűgöző, mint az alkotói énje. Főz, süt, mindenre gondol – ez csak természetes. De ott a kertje is, amelyben minden növényről tud mindent, nemcsak a fajta jellemzőit, hanem az adott növény „életrajzát”, személyes történetét – ha fák, füvek, bokrok esetében beszélhetünk ilyenről. (Bizonyára igen.) Kis esővízgyűjtő medencéket kerülgetve járjuk végig ezt a teremtett világot, ahol minden burjánzás, virulás, gyarapodás és virágba borulás jelzi, hogy rend van. Hogy minden rendben van. Ugyanilyen kozmosz a könyvtára is. Buborék kutyával az oldalán ül egy sajátosan felépített birodalomban, mosolyog, és végtelen nyugalommal, kedélyesen mesél. Beszélgetünk persze, de inkább csak hallgatom, hiszen olyan dolgokat mond, amikről általában kevesen beszélnek. Az emberiség legégetőbb gondjainak, például a klímaváltozás problémájának a nyitját úgyis a bölcsészek, írók, költők fogják megtalálni – jelenti ki akkoriban, amikor ez a téma még nincs ott a köztudatban, és hosszan sorolja a találmányokat és megfejtett titkokat, melyek mind-mind irodalmi gyökerűek. Méhekről mesél, biodiverzitásról, extenzív kertekről, én meg örülök, mint egy gyerek: végre egy költő, aki ért valamihez. Biológus kutatóként diplomázott, alkotó emberként is magától értetődően sajátja a természettudományi szemlélet. Az meg már-már legendaszerű, hogy rózsát neveztek el róla – ez a Géczi-rózsa (Rosa x geczii Kerényi-Nagy). (Nem tudom, van-e bármely másik nemzetnek olyan kortárs költője, akiről rózsát neveztek el.)
Géczi János a rózsa kultúrhistóriájának nemzetközi rangú szaktekintélye. A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában című, legutóbbi könyvében összegzi a számos vaskos kötetre rúgó, ez irányú kutatásait. Fernand Braudel francia művelődéstörténész civilizációs élőlénynek nevezte azokat a növényeket és állatokat, amelyek egy-egy korszakban kiemelt szerepet kaptak az emberiség vallási és művészeti gondolkodásában, jelképpé váltak. A közel kétszáz civilizációs élőlény közül Géczi János a rózsát választotta kutatása tárgyául, és izgalmas, szövevényes útvonalat rajzolt, miközben a rózsa történetén keresztül megírta az emberi gondolkodás és képzelet történetét.
A gazdagon illusztrált, források százait bemutató könyvben kifejti: az i. e. 24. századtól az i. e. 8. századig tart a rózsa betörése az egyetemes emberi kultúrába, az Akkád Birodalomból a kis-ázsiai társadalmakon át vezet az út az i. e. 2000 körül, Kréta szigetén épülő palotákig, majd onnan tovább a mükénéi kultúrákig. Az első adat a sémi származású akkád istenkirály, I. Sarukkín kaukázusi hadjáratának szerzeményei között szerepelt, majd miután megérkezett a mediterrán civilizációk életébe, higiéniai-gyógyászati módszerekben, táplálkozási szokásokban, díszítésekben is megjelent, ugyanakkor az élet- és halottkultuszban is szerephez jutott, a természeti erő, a megújulás, a szerelem és a szexualitás jelképévé vált.
A rózsa „egyéb kulturális javakhoz tapadva, egy nagyobb görög »csomag« részeként kerül át Itáliába”, állapítja meg Géczi, és végigköveti a rózsajelképek ottani megjelenését és alakulását. A rómaiak rózsáiról szóló fejezetből csak érdekességként ragadjuk most ki, hogy a rómaiak úgy hitték, a rózsa Venus istennő születésével együtt keletkezett, de a görögökhöz hasonlóan a rózsák teremtéstörténete itt is szoros kapcsolatban van a testnedvekkel, főként a vérrel. Venus alakja egyidejűleg kötődik a teremtéshez, termékenységhez, szerelemhez, de az elmúláshoz is. A római halottkultusz egyik érdekessége: „úgy gondolták, hogy az ember a halála után rózsává – a megújuló életet jelképező növénnyé – változik, ezért egyik legfőbb halotti ünnepüket összekapcsolták a halálon túlra mutató szerelem és szeretet ünneplésével. Ezt a halotti ünnepet, a Rosaliát az i. e. 1. századtól tartották”. A könyvben szó esik olyan földi dolgokról is, hogy a lupanariák világában kevésbé magasztos jelentéssel bírt a rózsa, de rózsás ételek, italok receptjeit is bemutatja a szerző, sőt a rózsabor hamisítására is hoz példát Apicius római kori szakácskönyvéből.
Az erkölcsi hanyatlás egyik kifejezésre jutása is a rózsához kötődik: már az i. e. 2. században Cato helytelenítette, hogy minden katonai győzelmet rózsakoszorúval jutalmaznak, évszázadokkal később Tacitus is nehezményezte a szinte hétköznapivá vált koszorús katonai tiszteletadást. Varróról pedig feljegyezték, hogy „amikor a mértéktelenül naggyá vált rózsaföldek miatt már nem jutott termőhely a gabonának, így kiáltott fel: kénytelenek vagyunk Szardíniából és Afrikából jóllakni!”.
Külön alfejezet foglalkozik az enciklopédikus Plinius A természet históriája című, 37 egységből álló könyvének rózsákra vonatkozó megállapításaival, és az enciklopédikus szemlélet nyomán érkezünk a keresztény középkor új mintázatú rózsajelképeihez, melyekben szintén megjelenik a vérrel való kapcsolat, de a szakralitáshoz kötődik, az erény virága lesz, a mártírium, az erkölcsi tisztaság lesz a legmeghatározóbb jelentése. A szerzetesi orvoslásban szintén ott találjuk a gyógynövények között, majd a salernói orvosi iskola hatására az európai világi orvoslás is fellendül, a muszlim orvoslás tankönyveinek latin fordításaiban szintén találhatók útmutatások a rózsa hatóanyagainak hasznosítására.
Az Európába visszatérő keresztes lovagokhoz kötődik a virágok iránti tisztelet felerősödése, a muszlimokkal való kapcsolat maga után vonta a kertészeti ismeretek fejlődését, és a 11. századtól a rózsa ismét a szépség megtestesítőjeként jelenik meg. A ferencesek is kiemelt figyelmet szenteltek a rózsának, „a Szent Ferencen megmutatkozó stigmák vérvöröse és ezáltal a Krisztussal való azonosítás mellett az Isten által teremtett világ dicsőítésének lehetőségét is meglátták a virágban”.
Szó esik a trubadúrlíra rózsajelképeiről, a rózsaablakokról, a rózsafüzérről, számos képzőművészeti példával illusztrálva a reneszánsz és a reformáció rózsaképeiről, a barokk kertekről, de az iszlám rózsafogalmairól, perzsa költészetből vett példák értelmezési síkjairól és a szúfik sokjelentésű rózsájáról is.
A könyv a 18. századig követi a rózsa jelentéseinek mintázatát, ezután több okból is szövevényessé válik az amúgy is labirintusszerű jelentésháló – „Ekkor jelent meg ugyanis néhány Ázsiából érkező rózsafaj, ami után kezdetét vette egy új, olykor lanyhuló, máskor bámulatosan intenzív kertészeti rózsakultusz: ez rövid idő alatt a rózsák ezernyi díszváltozatát hozta létre, ami ettől kezdve jóformán követhetetlenné teszi a rendszerezésüket. Ebben a korszakban végleg elváltak egymástól a rózsák botanikai tulajdonságai és a művelődéstörténeti korszakok mentalitásbeli sajátosságai”; „előbb Goethe, majd különösen a romantika korszakától írók és festők a rózsát olyan sokféle jelentésben kezdték használni, hogy közösnek tekinthető, a korra általánosan jellemző képzetekről már aligha beszélhetünk.”
Különleges, szép könyv ez. Otthonossá, ismerőssé teszi a régi világokat is – olyan ember írta, aki nem restell időt szánni arra, hogy szavakkal, növényekkel bíbelődjön és érdekesen meséljen róluk mindazoknak, akik szeretnék megérteni a teremtést.
Géczi János: A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)