Valamikor régen, messze-messze a végtelen galaxis legtávolabbi naprendszerében, élt egy kis kőzetbolygó. A napja, a legragyogóbb csillag mindegyik bolygójára olyan nagyon szépen sütött, hogy azok egyre csak gyarapodtak és többeken élet született. A kisbolygó számára azonban nem jutott a napsugárból. Túl közel volt egy hatalmas gázbolygóhoz, aki kitakarta a feléje vetülő fényáradatot. Eleinte megelégedett azzal a picinyke fénnyel, ami rá esett, az űridő haladtával azonban egyre irigyebb lett a többiekre, és megkeseredett.
Valamikor régen, messze-messze a végtelen galaxis legtávolabbi naprendszerében, élt egy kis kőzetbolygó. A napja, a legragyogóbb csillag mindegyik bolygójára olyan nagyon szépen sütött, hogy azok egyre csak gyarapodtak és többeken élet született.
A kisbolygó számára azonban nem jutott a napsugárból. Túl közel volt egy hatalmas gázbolygóhoz, aki kitakarta a feléje vetülő fényáradatot. Eleinte megelégedett azzal a picinyke fénnyel, ami rá esett, az űridő haladtával azonban egyre irigyebb lett a többiekre, és megkeseredett. Jeges szél fújt körülötte, sötétszürke színe beleolvadt a fekete végtelenbe, szinte láthatatlanná vált. Magányosan keringett az űrben, és egyetlen szórakozása az volt, hogy elnézte a varázslatosan színes gázbolygót. Gomolygó gránitvörös, ibolyakék színű, ezüstös fénygyűrű övezte gáztömeg. Az űr végtelen univerzumában, a ködbe burkolódzó, lebegő égitest könnyed tánccal lengte körbe a csillagot, és a napszél susogása nyomán lejtette éteri keringőjét.
A kis kőzetbolygó úgy döntött, hogy barátkozni kezd a többiekkel.
– Először is kicsinosítom magam – fordult meg a fejében és lefújta magáról a port. Szürke porszemcsék szóródtak szanaszét a naprendszerben. A többi bolygó tüsszögött, prüszkölt.
Ezután mással próbálkozott. Szilánkos, érdes felszínét csiszolgatni kezdte, hogy fiatalabbnak tűnjön. A leszakadt kőtömbök elszabadultak az űrben és megsebesítették a többieket.
A kisbolygó újabb trükköt eszelt ki, egy üstököst dobott az égboltra, hadd gyönyörködjenek benne. Ettől aztán annyira megijedtek, hogy a gázbolygóhoz fordultak segítségért.
– Az a töpörödött, szürke kisbolygó az életünkre tör! – panaszkodtak.
– Az a kőzetbolygó ott a sötétben? Ilyen szerencsétlen kentaurfajzat hogy kerülhetett közénk? – pocskondiázta.
– Kentaurfajzat! Ez nagyon vicces! – gúnyolódtak a többiek.
A kis kőzetbolygó nem tudta, mit jelent az a szó, hogy kentaur.
– Ők olyan meteoritfélék, akik vándorolnak egyik naprendszerből a másikba. Visítanak és száguldoznak az űrben, senkire sincsenek tekintettel, mindenkibe belekötnek és nem tartják be a bolygópályák szabályait. Hontalan horda – oktatta ki egy cserfes bolygó.
– Nesze nektek, kentaur! – kiáltotta dühösen a kisbolygó, és elhajított egy meteoritot.
A bolygóknak több sem kellett, üstökösökkel dobálták meg. Az égi tűzcsóvák krátereket lyuggattak a felszínébe, és csak soká hamvadtak el.
Igen ám, de a tűzfészkek elszabadultak és megsebesítették a többieket. Egyre nőtt a feszültség a naprendszerben, és mindenért a kis kőzetbolygót hibáztatták.
Elhatározta, hogy világgá megy, kitért a pályájáról és vándorló bolygó lett belőle.
Amint kilépett a megszokott légkörből, egy aszteroidamezőben találta magát. A sűrű porfelhőben összeütközött a sziklás kődarabkákkal, azok mérgesen meglökdösték, ebből mágneses szél kerekedett és elfújta a kisbolygót. Mihelyst magához tért, egy fekete lyukban ébredt, onnan azonban belehuppant egy féregjáratba. Az alagútban neonzöld fénysugarak szikráztak körülötte, és egy forgószél pörgette egyre mélyebbre a féregjáraton át egészen addig, mígnem kiperdült a világmindenség egyik ismeretlen szegletébe. Ott elvesztette egyensúlyát és zuhanni kezdett. Fénysebességgel huppant bele egy másik naprendszerbe, ismeretlen bolygók közé, aztán zuhant tovább, majd újból a fekete semmiségben találta magát. Még sokáig hánykolódott magatehetetlenül a barátságtalan űrben, és szemlélte bambán azt a milliárd naprendszert, melyek közül egyikhez sem tartozott.
Egy csapatnyi kentaur közeledett felé. A kis kőzetbolygó nagyon megijedt.
– Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte egy kentaur, miközben körülötte körözött.
– Elszöktem otthonról, a naprendszeremből – válaszolta a kisbolygó.
– Ha nem süt rád nap, itt megfagysz, kihűlsz, hamarosan halott bolygó leszel. Nekünk elhiheted – vizsgálgatta az egyik. – Nézd, itt már el is fagytál – mutatott rá egy eljegesedett tájra.
– Nem találok vissza! A féregjárat kilökött és azóta keringek a galaxisban – szomorkodott a kisbolygó.
– Gyere a mágneses mezőnkbe, visszaviszünk ahhoz a féregjárathoz – szóltak és magukkal repítették. – De onnantól a magad ura vagy!
Mikor odaértek, a féregjárat a tölcsérét ijesztően nagyra tátotta, még szerencse, hogy nem nyelte el őket. A meteoritok vészes gyorsasággal tűntek el a messzeségbe, a kisbolygó viszont visszabukfencezett a járaton át a fekete lyukhoz.
– Miért jöttél vissza? Mit akarsz? – kérdezte mogorván a fekete lyuk. Belseje vészjóslón örvénylett.
– Haza kell mennem a naprendszerembe, különben kihunyok. Nem kapok elég fényt.
– Én sem – zengett a sötét, alaktalan mélység. – Mindent elnyelek, még a fényt is, ezért nem lát senki – panaszkodott. – Tudod, mit? Segítek neked, ha szerzel nekem egy törpe neutroncsillagot. Ha azt beszívom magamba, elég fényt kapok, hogy mindenki lásson. Na, menj! – és kiköpte magából a kisbolygót a másik oldalon. – Innen már hazatalálsz! – mondta.
A kis kőzetbolygó kiperdült az űrbe, és a naprendszere határán félszegen kukkantott be.
– Milyen káprázatosan fenséges, ahogyan keringőzik! – szakadt ki belőle a sóhaj, amint meglátta a gázbolygót.
– Nézzétek! Visszajött a kentaur! – viháncoltak a bolygók.
– Hagyjátok! Van elég bajunk – szólt rájuk a gázbolygó és kitekintett az űrbe. Egy hatalmas aszteroida közelített felé.
– Igaz, épp feléd tart – kuncogtak a többiek és elfordultak tőle.
A gázbolygó elvörösödött.
– Én megvédelek! – kiáltott bátran a kisbolygó. – Ha ideér, a mágneses mezőmmel befogom.
A nagy tűzgömb lassan közeledett feléjük. Körötte lángnyelvek repkedtek, szikrákat hányt, és tűzszekerek kísérték. A kisbolygó bátran elébe állt.
– Most már az enyém vagy! – kiáltott, és elkapta az aszteroidát. – Te leszel a holdam ezentúl! – és hősiesen felnevetett. A tüzes égi jelenség örvendezett, hogy végre otthonra lelt, és amint megnyugodott, lehűlt. A többiek megcsodálták az új jövevényt, és gratuláltak a kisbolygónak.
– Megmentetted az életemet és a naprendszert – szólt a gázbolygó. – Köszönöm. A legjobb pályán keringhetsz ezután, te leszel a legközelebb a naphoz, így neked jut a legtöbb fény – mondta a gázbolygó.
Innentől kezdve a kis kőzetbolygó holdbarátjával együtt táncolt a lég örvényében. Azóta is keringenének, ha eszébe nem jut, hogy ígéretet tett a fekete lyuknak. Kitért hát új pályájáról és elkirándult neutroncsillag-vadászatra. Rá is lelt hamarosan. A neutroncsillag nem bánta, hogy ezentúl a fekete lyuk társaságában fog fényleni, készségesen követte a kisbolygót.
– Tőlem mindenki fél, mert én vagyok a legkeményebb és a legfényesebb égitest, azt hiszik, bántani fogom őket – így vélekedett.
Amikor odaértek, a fekete lyuk tátongó ürege sugárzó fénykarjával ölelte magához a fehér csillagot. Azután meghajlította a fénykorongot, és hömpölygő mélységéből kiáradt egy ragyogó fényoszlop. Az körbevette, mint egy fehér sugárkoszorú és fehér porral hintette meg a bejáratát. Onnantól kezdve a fekete lyuk olyan fényes lett, mint a mennyország kapuja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)