„Kérjetek és adatik néktek” – így szól a gyakran idézett evangéliumi biztatás (Máté 7:7), melyet általában a kapó személy szemszögéből tartunk érdekesnek. Az ember azonban maga is gyakran kerül az adó személy szerepébe, és ez az „adatik” oldalára irányítja a figyelmet.
„Kérjetek és adatik néktek” – így szól a gyakran idézett evangéliumi biztatás (Máté 7:7), melyet általában a kapó személy szemszögéből tartunk érdekesnek. Az ember azonban maga is gyakran kerül az adó személy szerepébe, és ez az „adatik” oldalára irányítja a figyelmet.
Adni azért nehéz, mert biztos kézzel kell választani ajándékot és ajándékozási módot is ahhoz, hogy az adó személy jó szándékú tettét ne kísérje hatalom és erőszak – ezt a felvetésemet gyakorlati példák inspirálták, melyeken az évek során el kellett gondolkodnom minden ajándékozással kísért ünnep előtt, így a várakozás időszakában is.
Ha valakinek olyan tárgyat adok, amilyet én gondolok, kényszerítem, hogy ezt használja, vagy legalább megtűrje az otthonában, azaz betolakodom az intim szférájába. Ez az eset enyhíthető a karácsonyi kívánságlistával, vagy meg lehet kérdezni, hogy mit is szeretne az illető. Ezek a megoldások azonban többnyire tágan értelmezett szülő-gyerek viszonyban működnek. A megrendelésre érkező ajándék beállítja a hatalmi pozíciókat: bár az adó hoz anyagi vagy lelki áldozatot, valójában azzal, hogy kívánságot elégít ki, magasabb hatalmi szerepbe helyezi magát. A meglepetés-ajándékot pedig nemcsak azért vetettem el már évekkel ezelőtt, mert sűrítve hozza a fenti kényelmetlen érzést, hanem azért is, mert bizonytalanság kíséri mindkét fél részéről. A bizonytalanság pedig mindig nagy energiavesztéssel járó állapot, nem éreztem, hogy közelebb visz az örömhöz és elégedettséghez, inkább szorongást kelt.
Korábban rettentő fejtörésen estem át a felnőtteknek választandó ajándékokkal kapcsolatban. Fölöslegeset nem akartam adni, viszont egy felnőtt ember valószínűleg már megteremtette magának azt, amire szüksége volt. Beláttam, hogy még a legjobb olyat ajándékoznom, amit legalább meg lehet enni. Így hasznos, amit adok, örömet is okoz, és megőrzöm az ajándékozás gesztusát anélkül, hogy a csapdájába sétálnék. Nyugodtan hátradőlve csomagoltam – egy ideig. Hiszen az ehető ajándékkal is kényszerítem a kapó személyt, hogy azt fogyassza, amit én adok neki. Tehát biztosra kell menni, hogy az illető még mindig szívesen és egészsége javára fogyasztja majd el az ajándékot.
A fenti példákban az a közös, hogy olyan hatalmi pozíciót hoznak létre, ami az adó fél fontosságát emeli ki, a megajándékozott pedig eltörpül, illetve valamilyen szempontból az alacsonyabbrangúságát érezheti. Itt adódik lehetőség arra, hogy felülvizsgáljuk, hogyan viszonyulunk saját személyiségünkhöz, melyet a félresikerült ajándékozás alkalmával a megajándékozottra erőltetünk. (Természetesen az ajándékozás nem mindig hatalmi gesztus, de ebben az írásban most ez az eset kerül górcső alá.)
Az egyén fontossága megkérdőjelezhetetlen bizonyos szinten. Ha azonban megvizsgáljuk, miből áll a személyiség, mellyel az egyént – magunkat – azonosítjuk, akkor az, amit saját természetünknek hiszünk, elenyészik. A személyiség leggyakrabban nem más, mint a korai kondicionáltságunk következtében kialakuló biokémiai állapot megnyilvánulása. Azaz családunk, társadalmunk, illetve ezeknek aktuális (élet)helyzete olyan lenyomatokat táplált belénk, melyek gyerekkorunkban a túlélésünket, jó közérzetünket segítették. Később azonban már csak elfedik valódi, világos, szeretetteli mivoltunkat, mely a legtöbb vallás szerint az isteni részünk, és ezzel kapcsolódhatunk Istenhez/az abszolúthoz/ egységhez (ki-ki hite szerint). A belénk égett biokémiai utak egy része olyan jellemvonássá válik, mely hasznos a magunk és mások számára. Másik részük közömbös, fölösleges vagy káros jellegzetességünkké lesz.
Amit személyiségünknek hiszünk, az gyakran csak korai kibillentségeink megmerevedett következményeinek gubancos tárháza. Ez azonban nem a valódi természetünk.
Lehet változtatni a személyiségen. Sőt, elő lehet hívni a lenyomatok alól a valódi természetünket. Jó kiindulópont ehhez a munkához, ha a hétköznapi helyzetekben betöltött szerepeket elemezzük. Az ajándékozás az egyik legjobb gyakorlás a személyiség felülvizsgálatára. Számomra tehát a személyiség csiszolásának lehetőségéből ered az advent és a karácsony egyik fontossága. Úgy érzem, ezzel a személyiségen végzett munkával nagyobb az esély a születő üdvösséghez való kapcsolódásra, mint ha valakit meleg mamusszal lepek meg. Nem azok a kacatok a fontosak, melyeket a környezetünk ránk aggatott, amíg gyerekként forgolódtunk a világban, hanem az a fénylő mag, mely belső erőforrásként mindig rendelkezésre áll.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 22-i számában)