Az asszonyok nemigen szerették a húsvéthétfőket. Legalábbis mifelénk, a külváros egy kicsit mindig félhomályba tolt házaiban. Ahol ünnepekkor, mondjuk születésnapokon, rendre előkerültek a lemezjátszók, recsegtek rajtuk a bakelitkorongok, a lugasok megteltek a táncdalénekesek slágereivel, s bár a férfiak már reggeltől cseresznyepálinka-szagúak voltak, de ebéd után legalább megtáncoltatták a tűzhely előtti toporgásban megdagadt bokájú asszonyaikat.
Az asszonyok nemigen szerették a húsvéthétfőket. Legalábbis mifelénk, a külváros egy kicsit mindig félhomályba tolt házaiban. Ahol ünnepekkor, mondjuk születésnapokon, rendre előkerültek a lemezjátszók, recsegtek rajtuk a bakelitkorongok, a lugasok megteltek a táncdalénekesek slágereivel, s bár a férfiak már reggeltől cseresznyepálinka-szagúak voltak, de ebéd után legalább megtáncoltatták a tűzhely előtti toporgásban megdagadt bokájú asszonyaikat.
A nők nem is elsősorban azért nem szerették a húsvéthétfőket, mert addigra elfáradtak a hétvégi sürgölődéstől, hanem mert az egész napjuk várakozásban telt. S ahogy múlt az idő, a faliórák és vekkerek egyhangú tiktakolását mindig váratlan csöngetésekkel szakítva meg, egyre részegebb férfiak toppantak be torokhangon idétlen versikéket gargalizálva egy kupica pálinka és néhány falat sonka vagy sütemény, a kisebbek piros tojás és némi zsebpénz fejében. Ilyenkor olyan rokonok, ismerősök, volt szomszédok is előkerültek, akikkel az év többi napján már nem is nagyon tartották a kapcsolatot, és akik bizonyára még maguk sem gondolták reggel, hogy olyan házakba is betérnek majd, ahol már jó ideje nem vendégeskedtek – de ahogy emelkedett bennük az alkoholszint, egyre több asszony, kamasz vagy kislány jutott az eszükbe s akadt az útjukba. Az utolsó állomásokról már rendszerint danolászva és összekapaszkodva keltek útra, apák és fiúk, sógorok és fivérek, vagy épp alkalmi barátok, akik addig lehet, hogy nem is ismerték egymást, de összesodorta őket egy-egy házban ez az egész napon át tartó mámoros locsolkodás. Az sem mellékes, hogy a gyomorforgató és orrfacsaró kölniktől bűzölgő asszonyok mire megpihenhettek volna, azon kezdhettek el aggódni, hogy az ő uraik és fiaik ugyan milyen állapotban dülöngélnek majd haza estefelé.
De azzal is tisztában voltak persze, hogy ha egyszer is elmaradnának ezek a csálé öltözetű szájhősök, rettentő kétségbeesés kerítené hatalmába őket, és csak az üres perceket számolnák egyre magányosabban, óránként rendezve át az ünnepi asztalt, míg rájuk nem alkonyodik. A kislányaik meg amúgy is szerették ezeket a forgalmas húsvéthétfőket, hiszen a feje tetejére állt minden, jókat mulattak a vendégeken, és bókok balzsamával kenegették a májukat.
Emlékszem, milyen ünnep volt a számomra, amikor először útra kelhettem én is. Az első években apámat kísérgettem, akinek hazafelé általában már túl keskeny volt a járda, meg is sínylették ezt az árokparti virágágyások – aztán kamaszként az unokabátyámat, aki szintén megérte a pénzét. Amikor már lehetett, én sem utasítottam vissza a pléhtálcákon kínált kupicákat, és bizony nemegyszer teliénekeltem csitári hegyekkel a szürkület városszéli utcáit. Aztán valahogy abbamaradt minden. El-eltünedeztek mellőlem, nincs kivel összecsimpaszkodni. Apám szemét én zártam le, sógorom köszönés nélkül távozott az árnyékvilágból, unokabátyámat kinőttem rég. Meg az is lehet, hogy én döntöttem így, én hagytam ott csapot-papot, hadd vigye a pecsétes abroszokat a szél, törjenek a bakelitek, építsenek idegenek új házakat gyerekkorom romjaira.
Húsvéthétfőn már csak eladósorban lévő lányomat ostromlom a kölnivel, és nagy szemű édesanyját, aki bizony számtalan estén várakozott rám egyre reménytelenebbül annak idején. És iszom azért egy kupica pálinkát ezeknek a dülöngélő férfiaknak az egészségére, akikre felnéztem, mert az eget cipelték a vállukon – és a mindig jobb sorsra áhítozó asszonyok egészségére is, akik melegen tartották a szívemet, és a gondoskodásukra akkor is számíthattam, amikor már egy jó szavam nem volt hozzájuk.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában)