– Tudod, hogy mi hol élünk?
– Igen, Pécsen.
– De hogy melyik országban?
– Az Egyesült Európai Föderációban.
– Emlékszel? Meséltük már neked, hogy európai és magyar is vagy. Tudod, mint amikor a tájházban voltunk, és kérdezgettél.
– Ühü.
Síelés
– Apa, nekünk miért kell mindig Erdélybe menni síelni? – nyafogta Barnabás, amint épp a táskáját pakolta a családi egyterűbe.
– Az osztálytársaim mind Ausztriába vagy Lengyelországba járnak. Azt mondják, ott sokkal jobbak a szállások.
– Csend legyen, fiam! Gondolj bele, mi lenne, ha olyan országban élnénk, ahol nincsenek síparadicsomok, és olyan helyre kellene menni, ahol nem magyarok a vendéglátók. Apád meg anyád nem értene semmit. Nem is lenne kedvem elutazni. Nagyiék se vittek volna el engem gyerekkoromban. Persze nagyapád jót nevetett volna azon az ötleten, hogy külföldön nyaraljon, ne a szép országában.
– Jó, de akkor is… – hümmögte tovább a fiú, és látszott, hogy nem lehetett meggyőzni.
Határkő
(Előre is jelezném, hogy a Sárospataki Református Kollégium diákjainak viselkedése történetemben kitalált, a valósággal való egyezés csak a véletlen műve.)
A pataki iskolával szemközt, a parkban kezdtük aznap este. Tamás hozta a pálinkát, amit már javában fogyasztottunk. János valami verset olvasott fel Istenről, hazáról, a babájáról. Nem is volt neki. Nem értem, honnan vette az ihletet. Persze ha Tamást kérdezik, mindez máshogyan történt. Ő biztosan azt mesélné, hogy már későn ért oda, mert nehezen tudta kicsempészni a szobájából az italt. Addigra mi már elhitettük Rozáliával, a pék lányával, hogy Tamás szereti őt. Hú, de rusnya teremtés volt ez a Rozi. Mikor Tamás odaért, és a lány a nyakába ugrott, mi pukkadoztunk a nevetéstől. Persze gyorsan lerázta, és elkezdtünk inni.
Talán még Péter és Pál volt velünk. Túl fiatalok voltunk. Nem vittek el minket katonának. Mindenkit elvittek, de minket nem. Úgyhogy mi láttuk többször lehullani a leveleket, amelyek nem hozták haza a katonáinkat, csak elhozták ezt a hihetetlen békét.
– Milyen békét? – szólt Pál – Ez diktátum. Hallgatjuk az antantot, és mereven figyelünk magunk elé. Az történik, amit ő mond. Azt vesznek el, amit ő mond.
– De a tanárt is ki szoktuk játszani, nézd meg, itt iszunk most is – vakkantotta oda Péter a maga sajátos modorában.
– Igaz – helyeseltünk.
– Hozzuk el a határkövet! Ti is láttátok azt, hol van meghúzva a határ. Állítólag már ki is jelölték. Hozzuk el!
– És? – kérdeztem.
De nem kellett már az ésre válaszolni. Megbontottunk egy másik üveget és elindultunk. Úgy éreztük, hogy ha elhozzuk onnan azt a követ, akkor megváltozik minden. Akkor az lesz, amit mi akarunk, amit az ország akar. Elkötöttük a pék lovait a kocsival. Rozika engedelmesen beengedett, miután Tamás szerelmet vallott neki.
Éjfél lett, mire odaértünk. Halálra hajszoltuk a lovakat. Tudtuk, hogy az iskolában lebuktunk, de nem érdekelt minket. Elkezdtünk ásni. Még dolgozott bennünk a harmadik üveg tartalma. Egy órára kiástuk. Feltettük a kocsira. Síri csend volt a határnál. Elénekeltük a Himnuszt. Akkor még tiszta, szép hangunk volt. A hegyek visszazengték mély basszusunkat. Mi voltunk Európa urai, a valódi győztes hatalom.
Pál elaludt hazafelé a kocsin. Jobb is, mert arra sem ébredt fel, amikor az iskola udvarán a nevelőnk kiabált velünk, és mindegyikünket kicsapással fenyegetett.
– És mégis, miért csinálták ezt az esztelenséget? – kérdezte kicsit lehiggadva tanítónk.
– Elhoztuk a határkövet, nem tehetik le az új határt, ha nincs ott a kijelölt kő – mondtuk nagy büszkén.
– Bolondok. Eltörölték.
– Mit?
– A békét. Megváltoztatják. Nem veszik el a területeinket. Pár órája érkezett a sürgöny. A küldöttségünk bizonyításai és az általuk bemutatott térképek meggyőzték az entente képviselőit.
Hangosan elkezdtünk nevetni mind. Közben Pál is felébredt, és a lényeget ő is hallotta. Nekünk lett igazunk. Elhoztuk a követ, és az lett, amit egy ország akart.
Két név, egy hely
– Apa, apa, apaaaa! – kiabálta a kisfiam a padlásról. Éppen a nyári nagytakarítást végeztük, természetesen a feleségem felügyeletével, aki kínosan ügyelt rá, hogy minden kis kacatot, amit én megtartottam volna, kidobjunk. Egyébként imádni való asszony, ha nem lenne, már rég egy szemétdomb tetején élnék. Éppen egy szekrényt vittem le, amit tíz év után kidobásra ítéltünk, amikor felhangzott fiam, Nimród hangja.
– Igen, mit szeretnél?
– Gyere fel, találtam valamit!
Még a mutálás előtt volt, ezért meg tudta találni azt a hangsávot, ami felidegesítette a kutyánkat. Mire felértem, ő már a lépcső tetején volt. Hiába, egy ilyen kicsi gyereket nem lehet megvárakoztatni.
– Nézd! – mutatott egy régi térképet – Miért van két neve a városoknak? Például itt. Koŝice és alatta Kassa.
Éreztem, hogy ez egy komolyabb beszélgetés lesz, amiből ő nem fog annyit érteni, de majd vissza fog emlékezni rá, mikor felnő. Megsimogattam a feje búbját és elkezdtem.
– Tudod, hogy mi hol élünk?
– Igen, Pécsen.
– De hogy melyik országban?
– Az Egyesült Európai Föderációban.
– Emlékszel? Meséltük már neked, hogy európai és magyar is vagy. Tudod, mint amikor a tájházban voltunk, és kérdezgettél.
– Ühü.
– Na, régebben az a város, Kassa, Magyarországé volt, de a háború miatt elvették tőlünk, és más ország területe lett.
– Miért vették el?
– Mert elvesztettük a háborút. És amikor más országé lett, ők elnevezték azt a várost Koŝicének. De mi Magyarországon még a térképeinkre ráírtuk azt a nevet is, ahogy eredetileg hívták a várost.
– Aha.
Láttam, hogy már annyira nem érdekli, és a figyelme inkább a színes golyók felé fordult. Mégis feltett egy utolsó kérdést, ami nem hagyta nyugodni.
– De akkor most én magyar vagyok vagy európai?
– Mindkettő. És majd hallani fogsz az iskolában híres magyarokról, csatákról, amiket az országunkért vívtak, megtanulod a Himnuszt, amit mindig hallasz a focimeccsek előtt. És tanulsz majd erről a városról is – mutattam rá Kassára a térképen.
– Köszi a választ, apu – és rohant is tovább.
Volt fent egy régi lejátszó, még apám vette anyámmal karácsonyra. Már az ő korukban sem volt divat a bakelit, de gyűjtötték őket. Volt minden, a Beatlestől kezdve a magyar rocklemezekig. Feltettem egy lemezt. Már értettem, apa milyen pillanatokban szerette hallgatni. A Honfoglalás című szám volt rajta a kedvence.
(Trianon 100)
{K1}