Nem tudom már pontosan visszaidézni, mikor és hogyan kapcsolódott össze végérvényesen a fejemben a kettő. Először talán a megejtő jelző kezdte egybefonni őket. Mert a megejtő nemcsak a bájos, szeretetre méltó, kedvesen vonzó jelentéssel bír, hanem magába foglalja a megható, megindító, szívszorító jellegzetességet is. A szépség és a szomorúság ugyanolyan mélyre hatol a lélekben, ugyanolyan rétegekben gyökerezik. A végtelenséget öleli fel mindkettő.
Gyerekként sosem gondolkodtam el azon, hogy mit jelent a szépség fogalma. Egyértelmű minőséget jelzett, amelyet nem kellett értelmezni, sem megfejteni. Relativizálhatatlan volt. Abszolút érték. Aztán az iskolában megtanították, hogy „a szép az, ami jó lévén kellemes” és „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Arisztotelész és Kant meghatározásai teljes mértékben jogosnak és elfogadhatónak tűntek, mégis olyan csonkának éreztem mindkettőt, hiányérzetem maradt utánuk. Ennyi volna a szépség? Akkor miért olyan torokszorító? Persze aztán kiderült, hogy egy egész tudományág foglalkozik a kérdéssel, és az esztétika szakirodalmának elolvasására egy élet nem lenne elég, már az ókori görög filozófusok is terjedelmes oldalakon fejtegették álláspontjukat. Így kicsit biztatóbbnak tűnt a helyzet, elvégre hozzáértők foglalkoznak a dologgal. Mégsem hagyott nyugodni, hiszen éreztem, hogy valahol mindenki hozzáértő a témában, én is a saját életem vonatkozásában. Hogy fogom hát megtalálni a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Ez létfontosságú kérdésnek bizonyult, megválaszolatlansága a teljes hiábavalóság bizonyosságával fenyegetett.
Mindezzel párhuzamosan a szomorúság is mindig foglalkoztatott. Hasonlóan, az is abszolút érvényességű. Cáfolhatatlan és vitathatatlan. Ahogy nem létezik ’szép, csak…’ vagy ’szép, de…’, éppúgy nem létezik ’nem is olyan szomorú’. Nem tudom már pontosan visszaidézni, mikor és hogyan kapcsolódott össze végérvényesen a fejemben a kettő. Először talán a megejtő jelző kezdte egybefonni őket. Mert a megejtő nemcsak a bájos, szeretetre méltó, kedvesen vonzó jelentéssel bír, hanem magába foglalja a megható, megindító, szívszorító jellegzetességet is. A szépség és a szomorúság ugyanolyan mélyre hatol a lélekben, ugyanolyan rétegekben gyökerezik. A végtelenséget öleli fel mindkettő. Így jöttem rá, hogy nem létezhet egyik a másik nélkül. Nem létezik szépség szomorúság nélkül, szomorúság szépség nélkül.
Mi tükrözné hívebben ezt az átjárhatóságot, ezt a tökéletes egyensúlyt, mint a születés misztériuma? A születésé, a halálé, a feltámadásé. És a várakozásé, ami által mindannyian újra és újra részesülhetünk benne. Mert hit a várakozás. Bizonyosságot feltételez, biztos tudást az eljövendőben. Mindennek híján csak vágyakozás lenne.
Ilyenkor azonban valóban várakozunk, és bár várakozásunkban benne van a megfeszítés fájdalma is, az újjászületés öröme minden sebet begyógyít.
(S hogy megtaláltam-e végül a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Megtaláltam, és a könnyeiről ismertem fel.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)