Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
A nyomtatott sajtótermék, a nyomtatott könyv illata és tapintása semmihez sem fogható. Egy nyomtatott sajtótermékben közölni egészen más – már csak gyűjthetőségi szempontból is –, mint online közölni. (Írtak már publikációs listát? Ugye mennyit kell vacakolni egy online cikk lehivatkozásával? És ugye milyen kristálytiszta ügymenet egy nyomtatásban megjelent cikk le-„papírozása”?) A nyomtatott sajtótermék volumenét tekintve is… van. Létezik. Megfogható. Nem enyészik el az árammal együtt. Kutatható. Lehet róla írni. (Vessük csak össze a régi, kézzel írt leveleket – mondjuk Kosztolányi, Móricz vagy Csáth Géza leveleit – a mi elektronikus levelezési rendszerünk kutathatóságával… kiadhatóságával… eltüntethetőségével.) Szóval: van, létezik, megfogható. (Vessük csak össze azt, amikor fiatalkorunkban szerelmes verseket másoltunk le kézzel – akár úgy is, hogy a neveket kicsikét aktuálizáltuk – azzal, hogy most mondjuk befényképezzük őket… ha egyáltalán.)
Szóval azt figyelem magamon újabban, hogy mennyire kavar fel (a sztenderd, elvárható felkavarodáson kívül/fölül) ez a megszűnés. Azt eszeltem ki, hogy ezt a cikket legalább egy hónappal a megjelenése előtt kezdem írni, az aranymetszési pontnál megállok, és egy nappal a leadás előtt visszatérek a témához: megvizsgálom magam, és amennyiben változott valami, azt szépen leírom, a kellő szövegmennyiségben… és azzal búcsút veszek. Most, november közepén iszonyatosan nyomaszt sok minden: néhány napja annak, hogy egyebek mellett az utcán is maszkot kell viselni, mindent bezártak, az idő rémes (az első hideg napok ezek), bizakodásra nem ad okot semmi, én meg szomorúan puttyogok… és azon a kalapon, amely a fentiekből áll össze, „csak” bokréta az, hogy még a print is megszűnt.
Vigasztalhatatlannak érzem magam.
És íme, lepergett az idő vasfogának homokszeme, itt vagyunk a leadás előtti napon. Önvizsgálat: on. Nem lett jobb semmi, viszont – ha lehet ilyet mondani – belenyugodtam a változtathatatlanba, áttekintettem az elmúlt éveket, és elégedett vagyok. A lelkiismeretem tiszta, a rovataimban közölt szövegek mindegyikéért tűzbe tenném a kezem a mai napig, és ha különösen érzelmes hangulatba kerülök, immár Ady Endrének a Móricz Zsigmondhoz írt sorait aktualizálom: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” (Jókat szerkeszteni.)
Misszió volt ez: sok szerzőt segítettünk eljutni az olvasókhoz, és sok olvasónak juttattunk irodalmat – olyanoknak is, akikhez máshogyan nem feltétlenül jutott volna el, és – „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el” – az online-nunk sem fog vagy nem olyan mennyiségben és rendszerességgel, mint a print-időkben.
Szóval ennek most mind vége. Búcsúzzunk tőle méltósággal, és bizakodva nézzük, ami jön, amivé alakulunk, ami lesz. (Kövessenek minket az online felületünkön!)
Szép komolysággal álljunk meg egy percre.
És hogy mint érzem magam, összehasonlítva az egy hónappal ezelőtti állapotommal?
Hölgyeim és uraim: meg vagyok rendülve.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)