Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Képzelt helyszínek, egzotikus állatok, játékok, lufik – furcsa, álomszerű világ kellékei, melyek Pinczés József festményein egy még érintésnyi távolságba merült, sosemvolt múlt időt jelenítenek meg. Minden ismerős, ettől bravúros képek ezek. Láttuk már a színeket, láttuk már a zsiráfot, láttuk a szürrealitásba fordult gyermekkori valóságunkat, láttuk a holtak szigetét – de Pinczés József jól irányzott fricskával térít vissza, hogy felnyissa a szemünket: ez nem az a kép, ez nem az a zsiráf, ez sosem volt a gyermekkorunk, ez az élők szigete. A festő nem velünk diskurál, inkább befelé figyel, s ha mégis szól valakihez, azok előtte járó óriások, a kollégái.
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)