Ti legyőzött népek istenei,
kik a szent Pantheonban otthont kaptatok,
vagytok volt-hazátok mérlegei
s kalmár módra Rómának csalnak rajtatok.
Megrendelte énekem a császár
bitang Augustus, Isten helytartója,
pedig tudta, kettőn áll a vásár,
s ha megteszem, gyűlölni fog Róma.
Inkább lányával szűrtem össze a levet,
kiről tudtam, kacagja bohóc-isten apját,
s ágyékába írtam halandó verseket,
míg egy hivatalban sorsom kiszabták:
„Nem tűr árnyat a Nap birodalma,
itt csak a fénynek van hatalma.”
S én, Ovidius a költő
elgondoltam:
furcsa egy-egy emberöltő.
A megszervezett világból
száműztek, kirekesztettek engem,
hol az emberiség sorsát egyengetik,
tehetetlen lettem.
Ó, világ köldöke, Róma,
együttélő népek megrontója!
Hitte volna egy athéni polgár,
hogy jogait semmi meg nem óvja?
Minden út Rómába vezet
s nagy olvasztó tégelyébe dobál
a birodalom minden nemzetet.
Ti legyőzött népek istenei,
kik a szent Pantheonban otthont kaptatok,
vagytok volt-hazátok mérlegei
s kalmár módra Rómának csalnak rajtatok.
Livia a vén kurva és latra
bitang Augustus, földi sugallatra
égi származásra célzó címet kaptak.
A nagy birodalom minden templomában
róluk istenszobrokat faragnak.
S a nép, a megfélemlített, igába tört:
– éljen a császár – tapsol és üvölt.
Maradok tehát a vágyaimnál:
„egyszer szegények lehessünk császárokban!”
Hisz tudom, hogy kidől Augustus, mint vén ló,
de jön Tiberius, Caligula és Nero.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)