Salamon Feri 1914-ben fényesen leérettségizett, erdész apja, aki a püspöki erdőket kezelte a Mecsek keleti oldalán, kereskedőt szeretett volna taníttatni fiából. Mindig összevitatkoztak, a fiú gyakran túllépte az atyai tisztelettel kapcsolatos határokat, vagyis kivörösödve, ordítva tiltakozott az ellen, hogy „süvegcukor- és pertlieladással töltse ki egész életét”. Az apa viszont eddigi tanárait illette méltatlan jelzőkkel, minden ökörnek elmondva őket, akik nem voltak képesek megtanítani lázadó fiát arra, hogy mi a különbség a szatócs és a kereskedő között.
Salamon Feri 1914-ben fényesen leérettségizett, erdész apja, aki a püspöki erdőket kezelte a Mecsek keleti oldalán, kereskedőt szeretett volna taníttatni fiából. Mindig összevitatkoztak, a fiú gyakran túllépte az atyai tisztelettel kapcsolatos határokat, vagyis kivörösödve, ordítva tiltakozott az ellen, hogy „süvegcukor- és pertlieladással töltse ki egész életét”. Az apa viszont eddigi tanárait illette méltatlan jelzőkkel, minden ökörnek elmondva őket, akik nem voltak képesek megtanítani lázadó fiát arra, hogy mi a különbség a szatócs és a kereskedő között. Feri a selmecbányai erdészeti akadémiára szeretett volna menni, de nagyon is tisztában volt vele, hogy a családjuk kiegyensúlyozott helyzete, mondhatni jóléte sem elegendő háttere ennek az álomnak.
Egyik este vacsoránál megtudta, hogy másnap Pécsre mennek, egyrészt egy nagyobb favágással el kell számolni, másrészt az apja kihallgatást kért Zichy Gyula püspöktől. Harminchárom kilométert mentek a laptikával, volt idejük megbeszélni, hogy mire hivatkozva kérik a főiskolai tanulmányok nagylelkű megsegítését. Az irodavezető mutatta be őket, megcsókolták a gyűrűt, az öreg erdész egy bicsakló szó nélkül méltatta a fiát és magasló terveit, Feri pedig az apja hivatásához és a jól ismert természethez való vonzódásával indokolta ezt és átnyújtotta a bizonyítványát. A megyéspüspök jó öt percig tanulmányozta a dokumentumot, aztán utasította az irodavezető esperest, hogy a holnapi napon levélben vegye fel a kapcsolatot az iskolával. Tudja meg a tandíj mértékét és biztosítsa a rektor urat arról, hogy az egyházmegye nevében kezességet vállal Salamon Ferencért, ezen felül a legközelebbi plébánia segítségével keressenek kvártélyt a tanulmányok három évére a fiatalembernek, végül fogalmazza meg egy szerződés szövegét, miszerint mindezen támogatások fejében az érintett a tanulmányok időbeni elvégzése után mérnökként, az akkor átlagos javadalmazás mellett a püspökség szolgálatába lép.
Egy másik fiatalember, Gavrilo Princip, másnap agyonlőtte a trónörököst. Az erdész fia szeptemberben nem az akadémiára, hanem a pécsi kaszárnyába vonult be, hogy letöltse egyéves önkéntesi szolgálatát, ami az időközben kitört háború miatt már nem volt önkéntes és egyéves sem. Húszévesen tartalékos tisztként, hadapródként, szakaszparancsnok lett a pécsi 19. gyalogezred egyik menetzászlóaljában. Harci tapasztalatokat a szerb fronton szerzett, majd az ezredet a Kárpátokba, az Uzsoki-hágó térségébe vezényelték az orosz betörés visszaverésére. 1916 júniusában a lucki áttörést követő heves harcokban gránátszilánk okozta sebesüléssel orosz fogságba esett.
A hadikórház után a Kraszna Rjecska fogolytáborba került, látta a vasút mellett az oszlopot: egyik oldalán az Európa, a másikon az Ázsia felirattal. Még kétszer olvasta el ezt a rövid, de igen emlékezetes szöveget, először vigyorogva, kigombolt zubbonnyal hazafelé, miután azt hitték, hogy a forradalom kitörése és a tábor feloszlatása után csak annyi a dolguk, hogy igyekezzenek haza, ne hűljön meg otthon a melegített bor és a cimetes kalács. Másodszor pedig ismét visszafelé Szibériába, amikor kiderült, az Uráltól nyugatra őket biztosan learatná a halál. Ezúttal messzebb már nem is lehetett menni. Nyikolszk-Usszurszkij, közel Vlagyivosztokhoz. Keservesen kászálódtak ki a vagonokból, az utolsók leadták a kübliket, néhányan káromkodva ürítették ki ezeket a föld és szemétkupacok mögé, latrina sehol sem volt. Meglátták az utat teljesen elfoglaló, négyes sorban, kezükben korbáccsal, csendben közeledő lovas kozákokat. A rangidős őrnagy sorakoztatta a rosszat sejtő embereket, üvöltötte, hogy engedjék a gyengéket középre és minden felesleges vacaktól szabaduljanak meg, maradjanak együtt, el nem hagyhatnak senkit, a pokrócaikat terítsék magukra, a szemükre vigyázzanak, minden más meggyógyul. Látta, hogy sokan ragadtak karókat, vasdarabokat, eldobáltatta velük, mert ilyenek, vagy éppen ezek vágták le karddal a kadétlázadás gyerekkatonáit a szüleik szeme láttára az utolsó szálig. Nincs ellenállás, menekülés van, futólépést vezényelt. Három kilométert loholtak így, a lovak nem fértek melléjük, mindig a hátsókon csattantak a kancsukák, őket gyakran váltogatni kellett. Véres volt utánuk az út, két embernek mégis kiment az egyik szeme. Nem hitték, hogy valaha örülni fognak akkor, ha becsukódik utánuk egy fogolytábor kapuja, most ez történt. A kiéhezett, kimerült, vérző emberek közül négyen haltak meg az érkezést követő két órában. Hetekig nem merték elhagyni a tábort. Az Usszuri temérdek lazacának feldolgozásától egyébként is mindig bűzlött a kopott, koszos város, nem volt ott mit csinálni. Az egykori orosz kaszárnya magasított palánkján belül magyarok, osztrákok, németek és néhány török, valamint a legveszélyesebb ellenség, a közöny. Feri ugyan mindenkinek elregélte, hogy a maturáláskor egy vaktérképre fel kellett rajzolnia két folyót, a Latorcát és az Usszurit, az utóbbi sikerült jobban, de ez sem érdekelte a kutyát sem. Ődöngött a barakkok között, aztán ledőlt a priccsére, Selmec járt a fejében.
Egy elég határozatlanul mászkáló emberre lett figyelmes. Berecz Ottónak hívták és valami jobb faanyagot keresett, mert harmóniumot készítene a gyülekezet számára, aminek ő a kántora. Most hallott erről először, mindenesetre segített összeszedni az ágydeszkák között pár szál göcsmentes dió és néhány egyenes szálú juhar deszkát, most vette először hasznát annak, hogy apja révén jól ismerte a faanyagokat. Hamarosan megismerte „Isten kisded egyházát is”, ahogy egy erdélyi református tanító, Szabó Mózes nevezte a gyülekezetet. Őt választották meg prédikátornak is, Salamon Feri ámulva látta az ottomán tiszteket is az istentiszteleten, azok aztán igazi muszlimok voltak és egy megveszekedett szót sem értettek magyarul. Egy másik tanárember, Szőnyi Sándor próbált velük angolul értekezni, de egy sajnálkozó legyintés lett a vége. A törökök mégis reménykedve ültek ott, és ha a bibliamagyarázatokon nem is, de más tevékenységekben készséggel vettek részt. Ők is belekapaszkodtak abba a mentőövbe, amit Szabó Mózes és Szőnyi Sándor vetett melléjük az árba. Szabó az istent kereső, segítségül hívó és magyarázó szavaival, Szőnyi pedig azzal, hogy felismerte a nagyságot és erejét és tehetségét a támogatására áldozta, kiemelkedő lelki erőről téve bizonyságot ezzel.
A gyülekezet több tevékenységi kört, osztálynak hívták, hozott létre. Szórakoztattak a fásultságból való kiragadás érdekében, az irodalmi osztály könyvtárat rendezett be, az atlétikai kör a fizikum állapotára ügyelt. A speciális osztály feladata a táborban történtek hiteles dokumentálása volt, ezt Szőnyi Sándor végezte, akit életvidám, mosolygós embernek ismert mindenki, pedig már ötödik éve raboskodott. Ő volt a gyülekezet jegyzője is és nem kétséges, hogy a nyelvtudása volt a kapocs, amely Nyikolszkba hozta az amerikai YMCA segélyszervezet képviselőjét, Teeuwissen lelkész urat. Az amerikai az ott töltött tíz hónap alatt megismertette a világgal a foglyok „kisded egyházát” és támogatókat szerzett az első hallásra kétségbeesett gondolatnak, hogy a rabok ne a polgárháborús Oroszországon keresztül, hanem a fél világ megkerülésével, a tengereken jussanak haza. Salamon Ferenc úgy kapcsolódott be a munkába, hogy a legénységi hadifoglyok leveleit segített németül megírni, mert csak ez volt az elfogadott nyelv. Ő is ott volt Szőnyivel, amikor a segélyszervezet japán képviselője Horiachi Asaki a táborban járt.
Az első japán hajó 1920. május 14-én indult Vlagyivosztokból, Feri abban az évben október 4-én szállt a Sunko Maru nevű japán hajóra, együtt utazott a hangszergyártó kántorral, sőt a harmóniummal is. Az érzékeny szerkezet azonban nem bírta az Indiai-óceán klímáját és tönkrement, még szomorúbb, hogy egy szívbeteg önkéntes sem élte túl a csaknem ötvennapos utat. A szerencsétlen zsidó katonát Szőnyi Sándor szavai kísérték a habokba, a tengeri temetés református gyakorlat szerint zajlott, egy kicsit többet foglalkozva a szokásosnál az Ószövetséggel. A trieszti érkezést követően a csóti tábor következett, ahonnan csak egészségügyi és biztonsági vizsgálatok után engedték szabadon a világutazókat. Feri itt tudta meg, hogy sosem lesz selmeci diák, hiszen az iskolát Sopronba evakuálták. Négy napot fürdött a szülei mosolyában, aztán vitte az ajánló levelet és a bizonyítványát Sopronba. Az új rektor figyelmesen olvasta a levelet, pedig nem neki írták, de aki írta, még pécsi főpásztor volt. Aztán rácsapott a csontos vállakra, „Majd lesz valahogy”. Azokon a vállakon még egyszer volt katonai fegyver, amikor az egyetemisták a város védelmében megvívták az ágfalvi ütközetet. Mellette érte halálos lövés Machatsek Gyula erdőmérnök hallgatót, akire kétszer is ráüvöltött, hogy azonnal húzódjon valami biztonságosabb fedezékbe, ne hősködjön, a másik oldalon igazi katonák vannak.
Salamon Ferenc erdőmérnök lett, jóval 1956 után egyszer találkozott Szőnyi Sándorral Budapesten, aki a másfél órás beszélgetés során azzal a mesebeli történettel is megajándékozta, hogy Szőnyi fia a második háború után megházasodott és egy erdélyi református lelkész Éva nevű lányát vette el, Szabó Mózesét.
Nyugdíjba menetele után jutott csak el Selmecbányára, ahol ivott egy vágott sört.
(Trianon 100)
{K1}