– Ezt most már nem hagyhatjuk annyiban! Nem volt elég nekik az erdődi Petőfi-szobor, nem elég a felirataink letépése, most már kapával-kaszával jönnek ellenünk! Gyerünk Vásárhelyre, vegyünk elégtételt végre!
– Csihadj le, te gyerek! – intette Tóni bácsi. – Nem olyan egyszerű ez!
– Édesapám, hallotta, mi történt? – rontott be Szakács Gyurka a konyhaajtón, még sáros bakancsát sem rúgta le, pedig anyja pörölni szokott vele ezért.
Az asztal körül ülőket meglátva tudta már, hogy elkésett a hírrel. Apjával szemközt a nagybátyja, Zoltán könyökölt, kétoldalt pedig a szomszédok: a harcsabajszú, mindig harcias ábrázatú Lajos és a deres fejű, szikár Tóni bácsi. A piros kockás abrosz közepén félig telt hamutartó jelezte, hogy nem most érkeztek a vendégek, és nem is kedélyes diskurzusra.
– Hallottuk hát, üljél le! – mordult Gyurkára az apja, így a legény az asztal sarkához rántott egy hokedlit és épp csak a szélére ülve már mondta is a magáét.
– Ezt most már nem hagyhatjuk annyiban! Nem volt elég nekik az erdődi Petőfi-szobor, nem elég a felirataink letépése, most már kapával-kaszával jönnek ellenünk! Gyerünk Vásárhelyre, vegyünk elégtételt végre!
– Csihadj le, te gyerek! – intette Tóni bácsi. – Nem olyan egyszerű ez!
– Mi nem egyszerű? Maga is csak ülve akar tüntetni, mint azok a nyamvadt egyetemisták? – Gyurka felpattant és kipirult arccal, hadonászva magyarázott. – Nincs azoknak vér a pucájukban! Nem is érnek el semmit, meg azok sem, akik csak a konyhaasztal mellett tudnak tiltakozni.
Tekintetét belefúrta Tóni bácsiéba, az öreg pedig rezzenéstelen arccal állta azt.
– Gondolni kell a másnapra is – törte meg a beállott csendet Tóni bácsi. – Ha megnyerjük is a mai csatát, holnap újra egy idegen országban ébredünk.
– De ez a mi hazánk! – háborodott fel Gyurka. – Tűnjenek innen a románok!
– Elhallgass! – dörrent az apja hangja. – Itt nem te diktálsz.
Gyurka nem szokott a feleseléshez, visszaült hát és összeszorított fogakkal hallgatta az öregebbek tanácskozását. Nagyokat bólintott, amikor Lajos és Zoltán amellett érvelt, hogy tényleg tenni kell már valamit, apja és Tóni bácsi megfontoltságától pedig a fogát csikorgatta. Lába meg-megrándult az asztal alatt, míg arra várt, hogy Szakács Ferenc szájából elhangozzék a döntés:
– Hallgatjuk a rádiót és várunk.
***
Bár Gyurka azt hitte, tétlenségre van kárhoztatva, négy órakor már a falu főterén találta magát, a félrevert harang szavára gyülekező férfiak között. Elvétve akadt köztük egy-egy asszony is, a vérmesebb fajtából. A feltámadó szélben komoran bólogattak a poros utat szegélyező fák. Zoltán hozta magával a kisrádióját, éppen hangosabbra állította, amikor magyarul és románul is felhangzott belőle a kérés, hogy a katonaság vegye elejét a vérontásnak Marosvásárhelyen. A férfiak felhördültek, több asszony a szája elé kapta a kezét ijedtében. Gyurka ereiben meglódult a vér, szíve súlyosan kalapált, mintha meneteléshez diktálná az ütemet.
– Ezek úgysem segítenek, nekünk kell mennünk! – harsant egy érces hang. Gyurka odakapta a fejét és felismerte Papp Istvánt, a faluszéli módos gazdát.
– Gyerünk, indulás! – kiáltották többen, Gyurka öklével a levegőbe csapott, ám az apja hangosan, de kimérten megszólalt:
– Álljatok meg, nem indulhatunk neki úgy, mint Julcsa a Marosnak!
Egy pillanatra csend lett, az emberek Szakács Ferenc felé fordulva szinte szoborrá merevedtek. A mozdulatlan arcokon Gyurka megannyi érzelmet látott: dühöt, félelmet, kétségbeesést.
– Mire várnál még? – vetette oda Papp István. – Hogy megint összeverjék és szétzavarják a mieinket? A tegnapi csetepatét is András bátyánk fél szeme bánta.
– Többet segíthetünk, ha maradunk – hangzott a felelet.
– Aztán miként gondolnád?
– Hogyan jutnak a görgényiek Vásárhelyre? – kérdezett vissza Gyurka apja.
– Busszal, teherautóval viszik a csőcseléket, mindenki tudja – értetlenkedett Papp István.
– De merre?
– Sáromberkén, Marosszentgyörgyön keresztül – szólt közbe Zoltán, majd rövid szünet után megtoldotta még – és itt.
A szó súlyosan megállt a levegőben, szemek villantak egymásra, kezek szorultak ökölbe. Gyurka mély lélegzetet vett, megértve a sokakban megérlelődött szándékot. Néhányan ki is mondták:
– Megállítjuk őket! Takarodjanak haza!
– Nem lesz olyan egyszerű ez – sóhajtott Tóni bácsi, Gyurka pedig ádáz tekintetettel nézett rá, remélve, hogy a férfiak lehurrogják majd az öreget. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, egyre erősödő motorzúgás hallatszott, koszos, méregzöld teherautó tartott feléjük az úton.
– Jönnek! Készüljetek! – kiabálták a falusiak, ám arra nem számítottak, hogy már a lassító autóról kőzápor zúdul rájuk. Próbáltak elhúzódni előle, a nyitott platóról román nyelvű szitok szállt feléjük. A támadók leugráltak a teherautóról és botokkal, kaszákkal ütni kezdték, akit értek. Gyurka éppen csak elhajolt egy dorong elől, ami a fejét vette célba, amikor ádáz tülköléssel megérkezett a következő gépkocsi.
– Mit csinál ez? Nem is fékez, vigyázzatok! – üvöltötte Zoltán, a tömeg szétrebbent a veszettül száguldó autó elől, de már késő volt. Tóni bácsi és három társa vérző testtel zuhant az útra.
– Álljatok meg, rohadékok! – ordította Lajos és öklét rázva rohant a kocsi után, Gyurka és még néhány fiatal csatlakozott hozzá. Az autóról elégedett, részeg röhögés volt a válasz.
– Orvost! Hívjatok orvost! – rendelkezett Szakács Ferenc a sebesültekhez sietve.
A közelben lakó Sági Júlia szaladt telefonálni, a dermedtségből magához térő Papp István pedig kiadta a parancsot az őrtűz meggyújtására.
– Itt többen nem jutnak át! – fogadkozott, és határozott utasításokkal megszervezte a blokádot.
Gyurka torkát fojtogatta a keserűség, tehetetlen dühében majd kicsordult a könnye. Az elsők között foglalta el a helyét a faluba vezető út mentén, elfehéredő ujjakkal szorongatva egy ökölnyi követ.
***
– Antal testvérünk visszaadta lelkét a Teremtőjének – a pap fátyolos hangja lassan úszott át az összeszorított ajakkal, konok csendben álló emberek között, elérve Gyurka füléig is. A fiú hátát egy több száz éves tölgynek támasztotta, pillantását a földre szegezte. Nem akarta látni a sírt, a koszorúkat, a nevet a sebtében faragott fejfán. Nem akart rögöt dobni a koporsóra, hallani annak öblös puffanását és nem akart odamenni a hangtalanul könnyező özvegyhez.
Nem adta vissza a lelkét, elvették tőle, dohogott magában, miközben várta, hogy szétszéledjenek a gyászolók. Amikor végül magára maradt, összegyűjtötte erejét és lógó fejjel, leeresztett vállal megtette azt a néhány elviselhetetlenül nehéz lépést. A sír széléhez érve remegő szájjal megállt, majd lerogyott a friss hantra és zokogni kezdett. A Nap bágyadt sugara próbálta vigasztalni, míg végül elcsendesedett és felemelte a fejét.
– Jaj, Tóni bácsi, igaza volt! – suttogta maga elé rekedten. – Tényleg nem olyan egyszerű ez!
(Trianon 100)
{K1}