Bizony egykor az első háborúban ott jártam azon a hegyes tájon, ahol te most képzeletben – mondta neki. Képek kezdtek felvillanni szeme előtt – mint újabban egyre gyakrabban – a tengelyig érő sárban haladó lovas kocsikról, az útszélen kimerülten heverő emberekről, lövészárkokról, a lövedékek nyomán szétrepülő rögökről, emberi végtagokról. Nagyot nyelt. – Harcoltam, harcoltunk magunkat nem kímélve számos helyén annak a vidéknek, és miként a soproniak közül oly sokan negyven éve, az Ojtozi szorosban is!
A pince alma és krumpli illata utána libbent az udvar szintjéig, ott elvegyült a vasalt ruha kigőzölgésével. Ez utóbbi annak a nagy helyiségnek az ajtaján át áramlott ki, ahol anyja Hermina néni társaságában lankadatlanul vasalt. Darabig nézte őket, aztán nekiiramodott az emeletre vivő meredek lépcsőnek, el-elkapva annak díszes vaskorlátját.
Szuszogva ért a tetejére. Bent az előszobában megkocogtatta a baloldali fehér ajtót. Kicsit várt, aztán lenyomta a kilincset, és beóvakodott arra a helyre, amelyet a zegzugos házban a legjobban szeretett. A tágas szobában félhomály uralkodott, csak a háztetőkre néző két ablak előterében volt világos, amelyek előtt kedvenc fotelje terpeszkedett. A másik hatalmas karosszék a helyiség közepén volt a holmiktól zsúfolt asztal mellett, ebben ült rendszerint Hermina néni apukája, a papa, miként most is. A falak mellett tömött könyvesszekrények álldogáltak, a falakon aranyozott keretekben képek, melyek közül egyik Hermina nénit ábrázolta fürtös hajú kislány korában, egy másikról komoly tekintetű fiúcska tekintett rá. Ő az a Józsi – tudta meg, mikor egyszer a képekről érdeklődött – akit még mindig visszavárnak a háborúból. „Ugye Imike, a Józsink biztos él, és a bátyám egyszer hazatér Oroszországból?” – kérdezte ma megint Hermina néni. Ő pedig szokás szerint megnyugtatta: Józsi él és jön. Hogyne tette volna, amikor ezért az asszony olyan hálásan mosolygott rá.
A papa finoman hortyogni kezdett. Imi lábujjhegyen odament a könyvekhez. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy ismét csak a szokott szekrényt tudja kinyitni, a többiekben tárolt vastag köteteket csupán azok üveges ajtóin át nézegetheti. Rövid válogatás után kiemelte az egyik különleges kötésű könyvet. Uz Bence, olvasta a címét.
Elterpeszkedett a foteljében, s mielőtt belekezdett volna a regénybe, pillantása rásiklott a két testvér arcképére. Megcsóválta fejét. Tizenkét éve vége a háborúnak, az felfoghatatlanul sok idő! Az a születése előtt történt, az már történelem! Ilyen okos, művelt asszony, miképpen hihet még annak a fiúnak a visszatérésében? Erről eszébe jutottak osztálytársai, barátai, akik tavaly, ’56 novemberben tűntek el az életéből, és némelyikük nagyon hiányzott. Vajon őket sem látják többet, mint a Józsit? Elszontyolodott. Szórakozottan nyitotta fel a könyvet, de az emlékek nem hagyták olvasni. Újra ott állt azon a novemberi vasárnap délután az utcán, amikor eldübörögtek előttük az orosz páncélosok az őket követő, katonákkal megrakott teherautókkal együtt, és megint átérezte a forradalom eltiprói iránti torokszorító dühöt. Ráadásul a katonák vidáman integettek nekik a járműveikről! Aztán alig csörömpöltek el előttük a macskaköveken a tankok, a szomszéd vasutas képes volt azt mondani: „Látjátok, kis ország ne ugráljon!”
Abban a szörnyű hangulatában meg tudta volna ezért ölni! Később kezdett el azon gondolkodni, vajon Magyarország tényleg kis ország? Az olvasott történelmi könyvek alapján benne az a kép élt, hogy mi bátor, hatalmas nép vagyunk, három tenger mosta határainkat! Apja keserűen nevetett, mikor kételyeivel hozzá fordult. „Trianon óta minden más” – válaszolta. „Odalett az ország kétharmada!” Hallgatva őt, olyan csalódottságot érzett, mint mikor rájött, nem a Jézuska hozza az ajándékokat – gondolta, belekezdve végre a könyvbe.
Saját horkantására ébredt. Nappal van, vagy éjjel? – bizonytalankodott egy pillanatig. A karosszékében ül, plédjével letakarva, akkor nappal – döntötte el. Észrevette az ablak előtti fotelben a srácot. Elmosolyodott. Kéthetente onnan őrzi az álmát. Imád olvasni, itt megteheti, ő meg addig sincs egyedül. Lánya ügyesen intézi a dolgokat! Szükséges is – sóhajtott – szegény kis Herminának rengeteg teher van a vállán. Mióta a papír és írószer boltjukat elvették a komcsik, neki kell eltartania magukat, és ápolnia őt. Szerencsére ügyesen átállt a zongorista ujjaival menyasszonyi koszorúk, elsőáldozói kellékek készítésére, az ismerős papok meg szívesen ajánlják azokat a házasulandóknak, és a gyerekek szüleinek, mivel cserében néhányuk fehérneműjét itt mossa, vasalja a földszinten, a kis Imike anyukájának segedelmével.
Újra a gyerekre nézett, akinek eltűnt a feje a halinaposztó borítójú könyv mögött. Valamelyik erdélyi író művét emelhette ki a szekrényből. Vajon érti, amiről szól? A sorok között a keservüket? A keservit! – szisszent fel, mert belenyilallt a fájdalom. Be kell vennie a tablettáit!
Lánya észben tarthatta ezt, mert berobbant a szobába, elsegítette a toalettre, beadta a gyógyszereit, és máris a fiúcskával foglalkozott.
— Ugye jól elvagytok a papával? Rendes gyerek vagy! Mit olvasol? Az Uz Bencét? Való az neked? – zúdította a kérdések sorát a kölyökre.
— Való az neki?
Kisimítva plédje redőit, ezt már tőle kérdezte. – Persze, hadd tanuljon a világról – reagálta le a gyerek könyörgő tekintetét. – Erdély csodálatos. Azért ott harcolni kevésbé volt az!
– Jaj, papa, nehogy háborús történeteket kezdj el mesélni! – sikkantotta Hermina. – Elég volt, amit nemrég a második világégésben átéltünk! Ugye Imike, nem lesz harmadik? Ugye bízhatunk az „Angyali” pápában, XII. Piusban? Ő küzd, imádkozik a békéért! Majd ha lejössz hozzánk, beszélgetünk ezekről!
Hermina kirobogott, a fiú szótlanul, nagy szemekkel bámult rá. – Bizony egykor az első háborúban ott jártam azon a hegyes tájon, ahol te most képzeletben – mondta neki. Képek kezdtek felvillanni szeme előtt – mint újabban egyre gyakrabban – a tengelyig érő sárban haladó lovas kocsikról, az útszélen kimerülten heverő emberekről, lövészárkokról, a lövedékek nyomán szétrepülő rögökről, emberi végtagokról. Nagyot nyelt. – Harcoltam, harcoltunk magunkat nem kímélve számos helyén annak a vidéknek, és miként a soproniak közül oly sokan negyven éve, az Ojtozi szorosban is!
Hirtelen – ahogy jött – elment a kedve a beszédtől. Igaza van Herminának, mit érthetne meg ez a szegény gyerek azokból az átélt szörnyűségekből, a halál tapintható közelségéből, s a legrosszabból: legyengülve hazatérni arra, hogy minden áldozatuk hiábavaló volt? Csak megzavarodna. Idáig jutva, ködként ölelte körbe a rosszkedv.
Imi becsukva a könyvet várta a folytatást. A papa azonban elnémult. Talán megint elaludt? Merje megszólítani? – Nagyapám állítólag Doberdónál halt meg – suttogta. Az öregúr moccanatlan ült tovább. – Ha olyan hősiesen küzdöttek, miért lett a vége mindennek Trianon? – kérdezte dacosan. Bár ne tette volna! Papa felhördült, éretlen tacskónak, buta kölyöknek nevezte, és addig ordított vele, mígnem lánya feljött a földszintről, és őt kiküldve le nem csillapította.
Odalent a vasalt és vasalatlan ruhaneműk között szipogva számolt be az asszonyoknak beszélgetésükről. Anyja szidni kezdte a szemtelensége miatt, Hermina néni azonban leintette.
– Semmi baj, csak apámat az ojtozi csata kerek évfordulója teljesen kiforgatta magából, folyton az elesett bajtársait, a sebesülését, és küzdelmük kudarcát emlegeti. Bántja a tehetetlensége, hazánk, önmaga és a Józsi sorsa… Ezért reagált olyan érzékenyen Imike megjegyzésére. Majd mindketten kapnak egy habos kakaót, és szent lesz a béke!
A kakaó kilátása megbékítette. – Az édesapja sebesülten jött haza a háborúból? – nézett fel Hermina nénire.
Az asszony arcán árnyék suhant át. – Amire hazaért a hadifogságból, arra nagyjából meggyógyult. Szerencsénkre, hiszen el kellett tartania a családot az ínséges időkben – válaszolta. – Közben szülővárosa, Kismarton az osztrákoké lett, a háborús szövetségeseinkké! Akkor ez nagyon fájt neki, de tudta, ettől azért a rokonait nyugodtan meglátogathatja. Nem voltunk szögesdróttal körbezárva, mint most, amikor szegény annyira szeretné még egyszer látni a gyerekkora helyszíneit! Azt mondja ez az egyetlen kívánsága! Tavaly ősszel azt hittük, sikerül kivinnünk, azonban túl gyorsan lezárultak ismét a határok. Drága apámnak – az asszony hangja elcsuklott – nincs sok hátra! A Józsink odaveszett… mi lesz velem egyedül? Kövér könnycseppeket pottyantott a vasalt ruhára.
Imi riadtan nézte, aztán odaugrott hozzá és szorosan megölelte.
(Trianon 100)
{K1}