Hinsenkamp Fülöp | Bogdan vagy Benedek

Hinsenkamp Fülöp 2020. december 29., 13:35

Édes fiam, tegnap mutattál nekem egy nekrológot. Nem értetted, miért a te képedet tették egy gazdag román üzletember gyászjelentése mellé. Nem, nem követtek el hibát a szerkesztőségben.

Én nem voltam veled mindig őszinte.

Losonczi Béla festménye

Édes fiam, tegnap mutattál nekem egy nekrológot. Nem értetted, miért a te képedet tették egy gazdag román üzletember gyászjelentése mellé. Nem, nem követtek el hibát a szerkesztőségben.

Én nem voltam veled mindig őszinte. Gyerekként sokat kérdeztél az anyádról, nagyszüleidről, születésedről. Amíg még elbírtam veled, addig beléd fojtottam a kérdésáradatot néhány nyaklevessel. Amikor már erősebb és gyorsabb lettél nálam, akkor pedig kitaláltam azt a történetet, amelyet most is ismersz. Viszont én már öreg vagyok, nem akarok hazugsággal meghalni, ráadásul ha meggyűlölsz, akkor sem kell már sokáig szenvednem ennek tudatától. Írhattam volna levelet, de ha élőben mondom el, legalább kérdezhetsz, és esetleg meg fogsz tudni bocsátani.

Tudod, hogy nem szeretem a románokat. Neked is ezt tanítottam, hogy ők mind rossz emberek. Azt viszont nem mondtam, hogy anyád is román volt, és őt nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy anyád meghalt gyerekkorodban, de ez így nem igaz. Szüleimről is hazudtam. Nagyapád nem a háborúban halt meg, ahogy nagyanyádat sem a bánat vitte el. Pontosabban ezt nem tudhatom biztosan, mert lehet, hogy mégis, de nem a férje elvesztése miatt, hanem miattam. Csönd! Hadd beszéljek. Sok a kérdésed, mindig sok volt, soha nem bírtál végighallgatni, de most muszáj lesz. Öreg vagyok, gyenge vagyok, de már te sem vagy fiatal. Itt a botom, ez elől már nem tudsz kitérni olyan egyszerűen, láttad, milyen hatékonyan verem le vele a barackokat a fáról.

Na szóval. Én szegénységben nevelkedtem magyar földön, de románok között. Mi többen voltunk magyarok, bántottuk is őket néha. Viszont az első háború után ez megváltozott. Ők lettek az urak, mi a gyűlöltek. Vagyis továbbra is kölcsönös volt az utálat, de már az ő földjükön voltunk. Sok magyar elmenekült, de az én szüleim maradni akartak. Nyomorúságos gyermekkor volt. Sokat bántottak a románok. Megaláztak, csúfoltak, vertek. Ők maguk verték belém, hogy gyűlöljem őket. Fiatalon elmentem dolgozni. Más lehetőség nem volt a közelben, így egy román iparoshoz. Kemény fizikai munka volt, ahol a román főnök és munkatársak velem végeztették mint magyarral a legszarabb munkákat. Viszont jött a fordulat. Az iparos lányával egymásba szerettünk. Nem érdekelt a származása, nem érdekelt a szüleim rosszallása, semmi. Az apja dúlt-fúlt, fenyegetett, eltiltott minket, de nem volt haszna. Amikor anyád terhes lett, akkor összeházasodhattunk és beköltöztünk a családja nagy házába. Ott gyűlöltem meg igazán a románokat. A munkahelyi megaláztatás semmi volt ahhoz képest, ami otthon ért az anyád családjától. Szépen lassan a feleségemtől is elhidegültem, nem tudtam megbocsátani neki, amit a családjától kaptam. A nagy szerelem elmúlt, én meg ott maradtam egy ellenséges házban egyedül. El nem költözhettem, akkor többet nem láthattalak volna.

Még újszülött voltál, amikor jött a második háború. Bizonytalan idők voltak azok. Visszacsatolták a várost, amelyben éltünk. Ismét Magyarországhoz tartoztunk. A románoknak kicsit nehezebb lett, de a háború miatt egyébként sem volt könnyű. Apósom jó kapcsolatokkal rendelkezett, így ő nem ment katonának, én meg hamar megsérültem és hazaküldtek. Hirtelen jobb lett a sorom. Apósom nem tudta, milyen idők fognak jönni, hát jól jött egy magyar a családban. Néha még anyámat is beengedték a házba, hogy láthassa az unokáit. Hallgass, tudom mit akarsz. Unokáit, igen, ezt mondtam. Eddig nem meséltem neked róla, de volt egy ikertestvéred. Pontosan úgy nézett ki, mint te. Még mi sem tudtunk benneteket megkülönböztetni. Anyád román nevekkel akart titeket kínozni, én magyarral akartalak áldani. Végül egyiktek Benedek lett, másiktok Bogdan. Hogy eredetileg te voltál-e Benedek, az soha nem fog kiderülni.

Látom, sok a kérdésed. Megértem, de hadd mondjam végig. A második háború alatt ugyebár valamivel jobb lett az életem. A háború vége felé apám is hazatért egy sérüléssel, de túlélte. Én apósommal vezettem a műhelyét, anyád nevelt benneteket. Szinte nyugalom és boldogság volt. Viszont én tudtam. Tudtam már, éreztem, hogy a háborút elveszítjük, és tudtam, hogy akkor bizony ismét Románia lesz Erdély. Afelől sem volt kétségem, hogy apósom és a családja újfent gyűlölni fog, megint én leszek a rakás szar a műhelyben és a saját városomban. Gyorsan kellett cselekednem. Sokan megtapasztaltuk már a románok uralkodását felettünk, tudtam, sokan akarnak majd menekülni, ha ismét elcsatolják Erdélyt. Nem akartam azt megvárni. Féltem a határzártól, elegem volt a románokból, menni akartam azonnal. Anyád sokat szenvedett a magyaroktól abban a pár évben, amíg újra mi voltunk az urak, megutálta őket, így ő nem jött volna Magyarországra. Őt itt gyűlölték volna, engem ott. Nagyszüleid, az én szüleim már öregek voltak, apám a sérülésével nem is tudott volna annyit gyalogolni, hát maradtak. Én viszont eljöttem. Apósom házából összeszedtem néhány értékesebb holmimat, felkaptalak a testvéred mellől a sötétben és eljöttem. Kértelek, hogy nagyon csendben legyél, és te szót fogadtál. Nem értetted hova megyünk, de engedelmeskedtél. Akkor nem arra gondoltam, hogy szétszakítok egy családot, hanem hogy megmentek egy gyermeket és önmagamat a románok bántalmazásától. Hoztam volna a testvéredet is, de nem bírtam volna el mindkettőtöket, így felkaptam valamelyikteket és eltűntem az éjszakában. Anyád annak idején próbált megtalálni, de még az apja jó kapcsolataival sem sikerült semmit kiderítenie.

Gyűlölsz, látom. Megértem. De te értsd meg, hogy nem hagyhattalak ott. Az egyik fiamat elvesztettem, de mindkettőt nem tudtam. Szerettelek mindennél jobban titeket. Ti voltatok az életem értelme. Megszakadt a szívem a testvéredért is, amiért román földön kellett hagynom. Vissza akartam menni érte pár évvel később, de addigra végleg elvesztettem őt. Nem halt meg, de román lett. Anyád románt nevelt belőle. Ahogyan te nem tudtál a román oldaladról, anyádról, a testvéredről, ő épp úgy nem tudja, hogy magyar vér is csörgedez az ereiben, nem tudott rólam, nem tudott rólad. Egymástól alig ötven kilométerre éltek, egyformák vagytok, egy vér vagytok, de nem is ismeritek egymást. Meg sem értenétek egymás anyanyelvét, pedig egy az anyátok.

Neki más lett az élete. Nemrég ugyebár elutaztam, talán még emlékszel. Öt éve lehetett, de ki tudja már. Nem a tengerhez mentem, hogy lássam még halálom előtt, hanem haza, Erdélybe. Vége lett a romániai forradalomnak, már vissza mertem menni. Meglátogattam szüleim sírját és távolról meglestem a másik fiam életét. Nem mertem odamenni, nem mertem köszönni, nem volt jogom. Féltem, hogy gyűlölne amiért elhagytam, amiért elszakítottam tőled, amiért hagytam, hogy román legyen. Kicsit kérdezősködtem róla. Nem tud magyarul, csak két-három szót. Ő román, és szeret az lenni. Nem bántották gyerekként, hiszen román családja van. Jó ember, jól bánik az alkalmazottjaival, a magyarokkal is. Vezeti a nagyapjától örökölt műhelyt, amely azóta nagy vállalat lett, ők a környék leggazdagabb családja. Anyád újraházasodott. Nem mertem vele sem beszélni. Egy levelet írtam neki. Leírtam, milyen szép szál ember lettél. Leírtam, mennyire okos vagy, milyen zseniális írásaid jelennek meg az itteni folyóiratokban, hogy te is jó ember lettél, akárcsak az ő fia.

A levél után anyád lenyomoztatott és pár napja felkeresett. Törte a magyart, évtizedek óta nem használta, de nem felejtette el. Nem felejtette el, mert tudta, ha egy napon találkozhat veled, csak magyarul fogod megérteni. Akkor mesélte el, hogy meghalt a fia. A fiunk. Soha nem mondta el neki az igazságot, ami örökké nyomasztani fogja, és nem akarja ugyanazt a hibát kétszer elkövetni. Látni akar téged, megismerni mielőtt meghalna.

 

(Trianon 100)

{K1}