A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Mennyire készülődtünk egykor mi Jézus születésére! Mert a Megváltó nemcsak elhozta a bűnöknek bocsánatát, de össze is gyűjtött minket. Karácsony után következett a disznóvágás, melyre összejött a család, a szomszédok, mint egy különleges, ég alatti templomba, és mi is mentünk mindenhova, ahol úgy érezték, még hozzájuk tartozunk. Ez a család a testvéreket – az én nagynénéimet, nagybácsijaimat –, ritkán az unokatestvéreket jelentette, de ott volt például nagyanyám legfiatalabb testvérének a családja is. Szép, nagy, vegyes közösség voltunk, akik december végétől január közepéig mind csak vágtuk a disznót, s hetente egyszer-kétszer gyújtottuk a perzselőszalmát, amely mellett oly jól lehetett hajnalonta melegedni. No meg lábatlankodtunk s nyeletlenkedtünk mindenfelé: a férfiak az asszonyok, az asszonyok a férfiak, a gyermekek a felnőttek mellett, s aztán valahogy délre mégis meglett az agyas leves, estére pedig a kolbász és a véres hurka. Naná, hogy mikor ez a kisebb hadsereg leült a szomszédoktól kölcsönkért, szépen megterített asztalokhoz, a fél disznót felette – de érdekes módon ezen senki sem bánkódott, mert tudta, hogy a koppra jön a hopp, a böjtre pedig a bőség – és most a bőség ideje van. A vacsora végén pedig mindenki kapott disznóköltséget, úgyhogy következő hétre megvolt az étel.
(Apropó, talán mi vagyunk az egyetlen nép, a székely, mely kitalált egy külön szót is a disznóvágáskor elviendő ajándékra: itt van egy kis kóstoló, tessék, a „költségek”, a segítség fejében. Bizonyítéka ez annak, hogy réges-rég óta vágjuk a disznót és adjuk a költséget, amivel nemcsak másokon, hanem magunkon is segítünk, hisz ugyanazt visszakapjuk, frissen, egy-két hét múlva.)
Ma már nemcsak anyám átlépte miatt elképzelhetetlen egy ilyen disznóvágás-sorozat. Hanem azért is, mert a vírus folytán távolságot kell tartani, másképp a rend fura urai rabszállító kocsikkal visznek el. Bűnt elkövetni nem szabad!
… Már kilenc hónapja, de igazából legalább húsz éve építjük le emberi kapcsolatainkat. Vajon marad-e még erőnk úgy ünnepelni majd egyszer a karácsonyt, hogy az ne csak az egyéni megváltásról, hanem a közösségről is szóljon?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)