Ismét arra kerestük a választ, hogy melyik volt a legemlékezetesebb karácsony. De most gyerekkori fotókat is megmutatunk, és hálásak vagyunk azért, hogy a szerkesztőség tagjai mellett Ferdinandy György, Kabdebó Lóránt és Lőrincz P. Gabriella is megosztotta velünk az emlékeit és a családi fotóarchívumának egyik darabját.
Ágoston Szász Katalin szerkesztő: Nem tudok egy bizonyos, emlékezetes karácsonyt kiemelni a többi közül – mindegyik varázslatos és meghitt hangulatban telt –, viszont gyerekkorom karácsonyainak mindig volt egy különleges, évről évre visszatérő motívuma: nagyon szerettem volna látni az angyalt.
Nálunk, Erdélyben az angyal jár a családokhoz szenteste. Az angyalnak írják a gyerekek leveleiket, és ő hozza el nekik az ajándékokat. Kisbetűvel írtam, mert köznévként használjuk, de számomra mindig is egyetlen, bizonyos Angyal létezett. Az Angyal, aki nem csak egy a sok közül.
Meglehetősen klasszikus elképzeléseim voltak erről az Angyalról: aranyszőke, göndör hajkoronája, hófehér, földig érő, apró igazgyöngyökkel és ezüstszállal hímzett virágokkal díszített könnyű, habos ruhája, hatalmas, suhogó szárnyai vannak, amelyből lépte nyomán néhány fehér tollpihét itt-ott elhullajt. Égi bölcsesség őrzője, a szépség küldötte lehet.
Mindennél jobban vágytam rá, hogy csak egyszer is megpillanthassam! A pásztorjátékban bár voltak angyalszereplők, tudtam, hogy az nem az igazi, tudtam, hogy az csak olyan, mint amikor a szomszéd felnőtt gyereke beöltözik Mikulásnak és körbejár az utcában – csak játék, kedves szokás és öröm, de nem az igazi. Az igazi láthatatlanul érkezik, és utána már csak a levegő derengő, szokatlan kavargása jelzi ittjártát. Az igazi maga a titok.
Az égi titkot vágytam meglesni. Annyira erősen koncentráltam erre a kívánságra, hogy egyik évben már azt írtam a levelemben, hogy én ajándékot sem kérek, csak hogy megmutatkozzék előttem.
Hogy anyukám végül nem próbálkozott félmegoldással és megvédett a csalódástól, azért örökké hálás leszek. Így most már tudom, hogy az égi titkot belül kell keresni.
*
Bonczidai Éva író, szerkesztő: Tizenegy évvel ezelőtt ugyanezzel a kérdéssel foglalkoztunk: Gyergyóalfaluban kiskamaszokkal beszélgettünk arról, mitől tud emlékezetes lenni a karácsony, és miért különlegesebb, mint bármely más ünnepünk. A válaszok alapján kedves humorú előadást vittünk színpadra, hetekig dolgoztunk rajta elképesztő energiákat mozgósítva. Ráadásul az volt az első karácsonyunk, amelyre szülőként is készültünk – kisgyerekkel ünnepelni a karácsonyt mindig különleges élmény. Elszigetelve, jövevényként ünnepelni egy faluban pedig törékeny-széppé teszi ezt a karácsonyfa körüli meghittséget. Emlékezetes minden ünnepünk, amikor már a fiaink is velünk lehettek, de a karácsonyról elsősorban mégis a gyerekkorom jut először eszembe – ünnep végeérhetetlen templomi szavalatokkal, vendégjárással, hajnali kántálásokkal, késő estig tartó társasjátékkal, sok-sok olvasással. De különösképpen a készülődésre emlékszem, ahogy az egész család a korábbi években összegyűjtött papírdarabkákat simítgatja, hogy abba csomagoljuk a főzött szaloncukrot; ahogy csodáljuk, hogy anyám varázslatai nyomán a kristálycukorból ünnepi édesség lesz, amelyet becsomagolunk és éjszakára az ablakba teszünk, hogy az angyal elvihesse és feltegye majd a karácsonyfára.
A sok szép között van olyan emlék is, amely épp a furcsasága miatt égett belém. A valószerűtlen rendszerváltás után vagyunk, dédnagymamám, akivel ugyanabban a házban laktunk, ágynak esik. Kilencvenéves jócskán elmúlt, hallottam, ahogy a jövő-menő fejkendős nénik anyámmal arról sutyorognak, hogy öregmama meg fog halni. Nem értem, hogy lehet ezt csak így tudomásul venni. Hogy nem csinálnak semmit. Csak hagyják. Már napok óta lábujjhegyen kell járni, mire eljön a karácsony. Végre beengednek öregmamához, székre állítanak, hogy az ágyból jobban lásson, és eléneklem a Mennyből az angyalt, majd rigmust mondok, és a Szálljatok le, szálljatok le betlehemi angyalok után szinte egy szuszra folytatom: „Azt hallottam, meg fogsz halni. Neked egyáltalán elmondták?” Mire bármit válaszolhatna, valaki a bent lévő felnőttek közül vállon ragad és dühösen kipenderít az előszobába. Még hallom öregmama hangját, hogy „Hagyjátok, hiszen gyermek…” De mérhetetlen dühöt érzek, mert tudom, hogy ő elmondaná, mi ez, ha hagynák.
Amikor legközelebb belopóztam hozzá, már fel volt kötve az álla. Akkoriban értettem meg, hogy a halál is valamiféle olyan titok (tabu – mondanám most), mint a születés. Nem beszélünk róla, és ha mégis muszáj, csak a végeredményre mutogatunk, hogy de szép kisbaba, s hogy ott a mennyország. Addig viszont van valami ordas, fájdalmas, zavarba ejtő titok.
*
Farkas Wellmann Endre költő, író, műfordító, szerkesztő: Ahogy egyre jobban telik az idő fölöttem és egyre többet foglalkoztat az elmúlás képzetköre, a karácsonyi ünnepek lassan összemosódnak az emlékeimben egyetlen ünneppé. Évente hozzáadódik valami plusz az emlékhalmazhoz, de mégis mint megszentelt, kiemelt idő, egységet alkot visszamenőleg az összes karácsonyom. Persze, nem mindenik volt egyformán boldog, nem homogenizálódó emlékrengetegről van szó, de azért mégis minden ünnep valahogy a számvetés és az újjászületés között az élet igazán megélhető, nagy pillanatait hozta el. És mindig ajándékokkal hozta. Karácsonykor mindig vágyak teljesülnek. Nem a tárgyak iránti vágyaink, hanem azok, amelyek felénk fordítják a vágyott közeli és távoli fényeket, amelyek megmutatják, hogy valahol, valakiknek fontosak vagyunk. Ha emlékezni vagyok kénytelen, hát ezekre emlékezem és évről évre ez a szentség egyre nagyobbra nő karácsony ünnepén…
*
Ferdinandy György író: Legszebb karácsonyom az utolsó úgymond békebeli volt. 1944. december 24-én, kilencévesen. Az angyalok csilingeltek, körülálltuk a lucfenyőt, nagyszüleim és a két vidéki kislány, aki nálunk dolgozott. Énekeltünk, majd nagyapám, a professzor mindenkinek egy-egy apró ajándékot adott. Ezen a karácsonyestén láttam utoljára a nagyszüleimet.
*
Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, kritikus: „[V]annak vidékek gyönyörű / tájak”, ahol léthelyzetünk helyére zökken. És vannak alkalmak, amelyek megfordítják, és helyére rázzák életünk menetét. Nekem ez a hely és idő Gyöngyös, a Trianon után elveszett üdülőövezet, a Tátra és a Fátra utódaként felfejlődő Mátra kapuja – gyermekkorom. Három család lakott a valahai Hanák Kolos tér 1. alatt, három egymás mellé épült lakásban. Egy latintanár, feleségének apja (dédapám), Kovrig doktor volt, aki a szamosújvári börtönben elhunyt Rózsa Sándor fejét amputálta valaha tisztiorvosként, hogy a „királynak” elküldjék, miként a helyi legendát apám is, meg unokaöccse, Barcsay Jenő is mesélte nekem. Fia, Papp György pedig Bay Zoltán tanítványa, majd munkatársa, aki elsőként hallotta meg az általuk küldött és a Holdról visszaérkezett radarjeleket. A középső lakásba költözött Kabdebó János, aki harminchat hónap frontszolgálat, majd a gépészmérnöki diploma megszerzése után a városi közművek mérnöke, utóbb igazgatójaként megtelepedett az őt az erdélyi szülőföldjére emlékeztető vidéken, és házassága hetedik évében én is nagy várakozásuk, vágyakozásuk után végre megszülettem. Másik szomszédunk, a Sorbonne-on tanult Bán Imre, később a debreceni egyetem professzora, Apáczai Csere János monográfusa. A karácsonyra kapott hegedűmet, még a szentesti ajándékozás, csomagbontogatás közben felkapta. Ami gyakorlott ujjai nyomán először megszólalt, és könnyeket csalt a szemekbe az a Himnusz volt. A három család együtt sok boldog és kísérteti napot élt át, köztük a város ostromát.
Ehhez a környezethez kapcsolódik a számomra a sorsdöntő karácsony. A fényképen Pityu barátommal az iskolából ballagunk hazafelé. Magyar tanárunk a legendás szőlőtermesztő Kecskés Péter volt, akinek a pincéjét – vendégkönyvei tanúsága szerint – Tamási Áron éppúgy meglátogatta, mint Bessenyei Ferenc. A karácsonyi szünet utolsó napján a tér másik sarkán lakó Pityuéknál beszélgettünk. Kicseréltük az elmúlt napok, a karácsonyunk élményeit. De hirtelen beárnyékolta jókedvemet a kétségbeejtő gondolat: vajon nem kaptunk-e leckét, „memoriterre” – kívülről tanulásra – A búvár Kund című verset? Pánikba estem. Haza rohantam. Kezdtem tanulni a hosszú költeményt. Volt egy estém, no meg a reggeli félálom az ébredés után. Az édesanyám, Anyus, miközben ébresztgetett, a haza védelmének himnikus látomását szavalta a fülembe. Mikor az emlék az imént eszembe jutott, hívtam Pityut. Nyolcvanötödik évünkben járunk mindketten. Aktív korában neves kórház igazgatója volt, és nyugdíjasként is nemrég még szűkebb szakmájában dolgozott. Meglepett, hogy erre nem is emlékezett. De belegondoltam, akkor miért emlékszem én? Azt hiszem, azért, mert az apám példáját követni vágyó, mérnöknek készülő gyermek talán épp Bán Imre Himnuszt játszó gesztusának és a hazaszeretet csodás eseményét megörökítő vers emlékezetére választottam a pályám. Az életem útját, amely a magyar vers szolgálata. A nemzetét a Dunán hajóhaddal megsemmisíteni akaró flottát „megfúró” harcos feladatvállalása a magyar–örmény gyermekszívemet ekkor kötötte a haza szolgálatához. És még valami más is, mely a magyar verseket olvasva mindig megigéz. Vörösmarty sejtelmes verslátomásában felragyogott előttem a szövegben rejlő csoda. Azóta is, hosszú éltemen át kutatom a magyar vers szövegében a rejtekutakat. Az egymásnak küldött összetartó üzeneteket.
*
Kubiszyn Viktor író: A szenteste eddigi negyvenegy évem alatt sokféleképp telt: emberekkel körülöttem, a családi körtől a párkapcsolatig, amiben mindig volt valamifajta kényszeredettség, a „parancsra szeretni”, a „parancsra odafigyelni” érzése. Aztán jöttek a magányos, sötét, fénytelen karácsonyok: fűtés, olykor fedél nélkül, elvonásban, latyakban, rejtőzködve és vegetálva. Végül úgy tíz éve a letisztulás és a ráébredés: a valódi ünnepben semmi kényszer és semmi magány nincs, hisz nem rólam, rólad, róluk szól, hanem arról a szeretetről, ami testté lett a világban kétezer éve, és kiáradt rám, rád, rájuk is, akár felismerem, akár nem. Amióta felismerem, minden karácsony egyedi, megismételhetetlen és örömteli.
*
Leczo Bence író: Emlékszem, mikor kiderült számomra a valóság a karácsony kapcsán. Általános iskola negyedik osztályába jártam. Pár évvel korábban – hajnali ötkor, mikor a fát már meghozták az angyalkák – láttam valamit elsuhanni a konyhában. Utólag persze nyilván bármi lehetett, főleg képzelődés. Szóval akkoriban tudatosult bennem, hogy annyira mégsincs csoda, de mégis van, hiszen ugyanúgy üljük meg a karácsonyt. Valamivel az ünnep előtt derült ki számomra, hogy is van ez valójában – akkor huszonharmadikán éjjel én is kötöztem a szaloncukrot, hogy meglepjük húgomat. Lenyűgöző volt, a cinkos összekacsintás (vagyis inkább részemről volt ez kacsintás, szüleimnek nem annyira), a mímelt ámuldozás. De amin meglepődtem, hogy ugyanaz a hangulat uralkodott a karácsonyfa körül, amikor énekeltük az azóta is legkevesebb karácsonyi éneket, a Fel nagy örömre kezdetűt. És most, hogy tudatosabban állok hozzá, tudom, hogy megvan a maga misztériuma, csodája a karácsonynak, csak éppen nem úgy, ahogy korábban gondoltam. Persze az éneket ma sem tudom kiénekelni – ahogy senki a családban –, és már nem az éj leple alatt kötözzük a szaloncukrot. De ez az egész úgyis csak formaság.
*
Lőrincz P. Gabriella költő, író: Csupán egyetlen karácsonyra emlékszem tisztán. Persze, vannak foszlányok betlehemesekről, ajándékról, üveggömbökről, amikre nagyon kellett vigyázni és szaloncukor-dézsmálásokról a sötétben. Mégis, amire tisztán emlékszem, az egy látomás. Nagy hó volt, mint akkoriban minden decemberben. Már feldíszítettük a fát, és nagyon vártam a Jézuskát. Valami miatt nem az ajándékot, hanem azt, aki hozza. Amikor senki nem figyelt, fölhúztam, vagy inkább csak beleléptem egy nagy, kidobásra szánt papucsba, és kiosontam a kapuhoz, fölmásztam a kerítés szélére, fáztam, a hótól vizes lett a lábam, és lestem, hátha meglátom az ajándékhozót. És megláttam. Azt ugyan nem tudom, mit láthattam, de annyira akartam a csodát, hogy láttam valami hatalmasat és fényeset, mert a gyermeklelkem látni akarta, így látták a szemeim is. A házunktól jobbra eső utcasarkon épp kanyarodott a vasút felé. Beszaladtam vacogva a házba, jól esett a pattogó tűz melege, a család már épp kezdett keresni, mert járt a Jézuska, de én csak vállat vontam és mondtam, hogy tudom, mert láttam.
*
Nagy Koppány Zsolt író, szerkesztő: Nem tudnék egyetlen emlékezetes karácsonyt kiemelni, mivel éveken keresztül nagyszüleimnél töltöttem a karácsonyokat (is), a Marosvásárhely és Szováta között fekvő Hármasfaluban – és mindegyik ugyanolyan csodálatos volt. Ezek a téli vakációk az idő múlásával egyre idillikusabbnak tűnhetnének, ha nem volnának már eleve és valóban idillikusak: öten voltunk unokatestvérek, este szépen felöltöztünk és elmentünk szüleinkkel, nagyszüleinkkel a templomba, ahol minden évben verset szavaltunk, növekvő sorban állva, mint a háttérben az orgonasípok. Majd hazasétáltunk, és valahogy – máig sem tudom, hogy csinálta – mindig „meg volt jőve az angyal”. Így, germanizmus, tudom. És ami a kérdésre a válasz, ami a legemlékezetesebb: ez a mindenkori hazaút a templomból a nagyszüleim házába – az ünnep fennköltségével eltelve, a gyermeki várakozás kellemes izgalmában lubickolva lépkedünk a ropogós hóban, mert akkor még volt hó. Sötét van, jó esetben csillagok vagy holdvilág. Autó nem jár, vagy alig, ez a nyolcvanas évek Romániája. Mégis csillog és világít a hó. És csillog meg világít az öt kis gyermekszív.
*
Nagygéci Kovács József kritikus, református lelkész: Húsz év óta először van adventem Nagydobrony nélkül, a nagydobronyi árvaház meglátogatása nélkül, Kárpátalja nélkül. Nem ott születtem, nincsenek ott rokonaim, nem köt hozzá semmi, még divatja sincs, ami hatással lehetne rám. Egyszerűen úgy alakult, hogy évente többször, de karácsony előtt biztosan, bármi van is, eljutok. Most azonban nem mehettem és nem is tudni, mikor mehetek újra.
Idén karácsonykor sokkal többen érzik a nélkülözést, úton-útfélen hallani, olvasom, ki mindenki mond le és miről idén az ünnepben. Nem kisebbítve ezek súlyát, fontosnak tartom szóvá tenni, hogy az ünnepi nélkülözés nem új dolog az emberiség történetében, ahogy a hétköznapi nélkülözés sem az. (Érdekes lenne egyszer körüljárni a „létszükséglet” kifejezést, de nem terhelem most ezzel senki olvasó ünnepét.)
Az, hogy én idén nem mehettem a dobronyi testvéreimhez az itteni testvéreimmel, hiány. Nem készülhettem lelkesen, nem fagyoskodhattam órákat a (ki tudja mikor milyen okból) lezárt határon, nem csempészhettem ajándékot (a magyar–ukrán határon fehér holló státusba helyez, ha tele kocsival mész és üres kocsival jössz), nem érezhettem azt, amit évtizedek óta minden alkalommal, hogy már megint én kaptam, nem többet, mindent. „Jócselekedet nem azért van, mert kell, hanem azért kell, mert van” – mondja Halasi Zoltán. Én ezt a „van”-t hiányolom most és azért hiányolom, mert tudom, hogy létezik.
Ám az igazi nélkülözést azok az árva gyerekek ismerték, akiket az Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon befogadott, sok esetben szó szerint kimentett eddigi életükből. Ők esélyt kaptak egy más életre, és ebben támogatni őket: a legszebb feladatok közül való. A támogatás viszont csak részben oldható meg online, mert az adományok eljuthatnak ugyan, az együttlét ajándéka, az együtt nevetés és együtt sírás idén elmarad. A karácsonyozás mikéntje most más, de a miértje nem változott: Üdvözítő született az egész nép örömére, és bár nem lehetünk együtt, de mindnyájunkkal „Immánuel, velünk az Isten”.
Az adományokon túl most én rájuk gondolok, a kárpátaljai árvákra és a róluk gondoskodókra, akik azt tanítják, hogy érdemes átgondolni a létszükségletről alkotott elképzeléseinket és hogy fontos „a jót együtt tartani/és hagyni elkódorogni a rosszat..." (Kemény István).
{P11}
És – bár hiányzik az ottlét – mégsem gondolom, hogy csonka volna az adventem, a karácsonyom, (vagy épp a hazám). Az nem lehet csonka, amiről tudjuk, hogy tartozik még hozzá valami. Csak el ne felejtsem.