„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
– Gyermekkorában is ennyire színesnek látta a világot? Mikor döntötte el, hogy a képzőművészeti líceumba jelentkezik?
– A gyermekéveimet körülbelül hatodik osztályos koromig főleg a dzsúdó határozta meg. Nem számítottam jó gyermeknek, környezetem verekedősnek tartott. Szüleim, hogy energiáimat valamelyest mederbe tereljék, már napközis koromban beírattak cselgáncsozni. A gond az volt, hogy nemcsak az edzőteremben gyakoroltam a küzdősportot, hanem az iskolában és az udvaron is. Ötödiktől rajzosztályba kerültem, ahol kinyílt számomra egy új világ. Egyre jobban kezdett érdekelni a rajz, a festészet. Tehetséges osztálytársaim voltak, akik most is jó barátaim, s akik később ismert grafikusművészekké váltak, többek közt Csillag István, Léstyán Csaba, Fazakas Barna. A rajzot és a festészetet Gaál András tanította, a szobrászatot pedig Ferencz Ernő. A szakórák számomra sokkal izgalmasabbak voltak, mint az elméletiek, szenvedéllyel vetettük bele magunkat a feladatokba, egészséges versengés alakult ki köztünk. Gaál András személyisége, rajztudása, virtuozitása felszította bennünk a lelkesedést. A középiskolában pedig Márton Árpád tanított nagy odaadással, átéléssel, határozottan él bennem egy-egy akkori téma még ma is.
– Milyen stációk jelölik további pályáját, kiknek a hatására, illetve mikor vált az olajfestés a kedvenc eljárásává, a színkezelés és szimbolika hogyan nyert teret művészetében?
– Tizenegyedik osztályban, Temesváron, országos tantárgyversenyen vettem részt. Megtetszett a tágas belváros, a számos templom és zsinagóga. Az ottani művészeti középiskola az egyik legerősebb volt az országban. Egy év múlva oda felvételiztünk egyetemre többen is az osztályból. Akkor még minden szakon három-négyszeres túljelentkezés volt, és nagy örömömre elsőnek jutottam be festészet szakra, amihez ugyanakkor az is hozzájárult, hogy magyarul vizsgázhattunk művészettörténetből. Leon Vreme osztályába kerültem, személyében egy igazi koloristát ismertem meg. Később tanított Constantin Flondor is, aki testközelbe hozott egy nagyon szubtilis, átszellemült szemléletet. Szakács Béla rajzóráin pedig, azt hiszem, minőségi javulást értem el a tanulmányrajz terén. Míg David Carol festészeti és módszertani órái igazi szellemi kalandot jelentettek számomra, nagyon élveztem az eszmefuttatásait.
Tisztultabb viszonyok
– A tanítás és alkotás miképp férnek meg, illetve egészítik ki egymást, akár időben is? Hogyan alakítja a diákok látásmódját?
– A tanári pálya biztos egzisztenciát jelent egy művésznek, nem volt bátorságom más utat választani, ez a minta működött bennem, közvetlen mestereim is egyben mind tanárok voltak festői mivoltuk mellett. Meg vagyok békélve ezekkel a feltételekkel. A család–iskola–műterem hármasságában osztom meg az időmet, ebből kell kihoznom, amire képes vagyok. A legjobb képeim még bennem vannak, rajtam múlik, hogy mikor teszem őket láthatóvá. Az iskolában igyekszem a festészetet megszerettetni, és ez tényleg nagy kihívás, mert a képi világ, ami szembejön – ha csak a médiára gondolok – ömlesztett, teljesen szűretlen, és akaratlanul szétzilál. Nekünk, művésztanároknak ebben az ellenszélben kell rászoktatnunk a diákok figyelmét a képi minőségre, magunkat pedig formában tartanunk, úgy is mint alkotók, hogy legyen fedezete a mondandónknak.
– Milyen hatások érik, alakítják, milyen impulzusokat enged be a festészetébe?
– A művészettörténet tele van nagyszerű életművekkel, rengeteg kisebb-nagyobb hatás ért, sok nevet, művészt említhetnék, aki beépült a világomba. Ha egy korszakot kellene kiemelnem, akkor a két világháború közötti magyar festészet áll a szívemhez legközelebb. Ez az időszak az én szememben a festészet hőskora, gondolok itt a szentendrei festőkre, a Római Iskola művészeire vagy olyan egyéniségekre, mint Nemes-Lampérth József, Nagy István vagy Farkas István.
– Mi a munkamódszere, milyen köznapi helyzet, élmény szolgáltat inspirációt?
– Általában reggel, délelőtt szeretek dolgozni, ebben a napszakban örülök a létnek a legjobban. Legtöbbször egy konkrét élményből indulok ki, vázlatot készítek, vagy ha úgy adódik, lefényképezem a témát. Ez lehet egy külvárosi részlet, a vasút, egy híd vagy kút látványa, vagy éppen egy arc. Törekszem arra, hogy az érzékelés élményét átmentsem, de közben kiemeljem a konkrét tér-időből. Többször körbejárok egy-egy motívumot, így született meg a Híd vagy a Kút sorozat. Van, mikor a helyszínen dolgozom, ilyenkor viszont kevésbé tudok elvonatkoztatni, látványfüggőbb lesz a munka. Nincs állandó munkarendem, vannak pillanatok, amikor elbizonytalanodom és úgy érzem, hogy nem tudok megújulni. Nem termelem a képeket, ez idegen tőlem. Az egyéni kiállításoknak is akkor látom értelmét, ha tényleg hozzá tudok tenni valamit az addigiakhoz. Kipipálni az önismétlést, nehogy elfelejtsenek – ilyen félelmek nem mozgatnak.
– Ehelyett milyen tervek, kiállítások, témák foglalkoztatják?
– Az utóbbi időben kollázsokat készítettem, felmerült bennem az igény, hogy kiszűrjem munkáimból a fölösleges részleteket, kevesebb tényező alakítsa a képfelületet. Hasznos kitérő volt, tisztultabb viszonyokra törekedtem, s úgy látom, hogy ez – legalábbis részben – sikerült. Ezt az anyagot Csíkszeredában, a Székelyföld Galériában kellett volna kiállítanom, de a vírus miatt az egész elhalasztódott. Viszont így örömmel fogadtam a felkérést és az alkalmat, hogy ezeket a munkákat itt bemutathassam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)